Árnyékod vagyok ✓ [ Befejezett ]

4. fejezet

Ren hátra fordult és végig nézett rajtam. Látta a sok karcolást a köpenyemen és hozzám szólt.

– Jól vagy?

Én a kardomat vissza csúsztattam a hüvelyébe, amit a hátamon hordtam és annyit válaszoltam.

– Igen, reggeli edzés letudva és Te? – néztem rá kérdőn.

Erre a költői kérdésre nem kaptam választ. Roham léptekben elindultunk befelé a faluba és alig bírtam tartani a séta tempóját. Ennek több oka is lehet de a fő ok talán az, hogy Ő 190 centi, én meg jóval alacsonyabb vagyok. Tehát, amíg ő lép egyet, nekem kettőt kellett.

Természetesen nem vett figyelembe és nem lassított. Ennek nem kellett volna rosszul esnie de valamiért még is az szar volt, hogy ennyire semmibe vesz. Minden áron el fogom érni, hogy elismerjen és ezt talán csak úgy tudom elérni ha legyőzőm Őt.

Mire ezt végig gondoltam már bent voltunk a falon belül. Hullák minden fele, a pánik hangjait lehetett hallani és a falu közepén egy körben a falusiak álltak. Ren lassan körbe sétált, meredten figyelte őket. Néha egy egy sikolyt lehetett hallani, ahol épp elhaladt. Biztos rossz lehet, hogy idegenek így megijednek az embertől. Bár, lehet rám is így reagálnának de azért ezt most nem próbálom ki.

Kiszedetett egy-egy embert, ilyenkor hangzavar és a könyörgés felerősödött.

Nem bírtam már ezt nézni. Elfordultam és akkor láttam, hogy mennyivel kevesebben vagyunk. Basszus, ezek ilyen gyengék voltak? Oké, azért a Lázadók taktikailag és számszerűen is erőfölényben voltak de azért mégis csak na. Vagy csak gyávák? Amikor kezdett veszélyes lenni a helyzet, akkor felhúzták a nyúlcipőt? Ekkor egy tag integetésére lettem figyelmes, ez bizony Zola barátom de elég messze volt. Tényleg, ő távolsági harcos. Örültem neki, kár lett volna ha ilyen hamar búcsúzunk. Jobban megnézve pont úgy helyezkedett, hogy végig látott és lefogadom, hogy azokat lőtte, akik rám lőttek. Nagyon cuki.

Végre végzett Ren a válogatással.

– A foglyokat vigyétek a siklómra! A falusiakat megölni! – hangzott el a parancs.

Jobbnak láttam, ha én is inkább kísérem a foglyokat mert nem igazán akartam végignézni az ártatlan emberek halálát.

– Gyerünk! – mondtam egykedvűen egy férfinak és kardomat ráfogva ráncigáltam fel a siklóra. Mikor már elhaladtunk, akkor hördült fel a körbevett tömeg. Először lövések és suhintások, utána halálsikolyok és jajgatások, talán még imádkozás hangjai csapták meg a fülem, aztán csend lett.

A rabot inkább leütöttem mert már kezdett sokkos állapotba kerülni. Így mindenkinek jobb. Otthagytam lebilincselve és szálltam is le a hajóról. Nem mondom, hogy nem néztem körbe kifele jövet, mégis csak Ren siklója. Biztos, viszi fel a csillagrombolóra további kihallgatásra ezeket az embereket. Csak tudnám, hogy ezt a melót miért is nem a rohamosztagosokkal végeztette el?

Ilyeneken morfondíroztam, miközben leértem és battyogtam vissza a mi csapatszállítónkra.

Gyorsan vissza értünk a Kedvenc bolygómra. Ren, ahogy vártam nem jött velünk. Az úton volt időm megszámolni magunkat.

Fele brigád kihullott. Érdekes lesz!

Most már sokkal szellősebben elfértünk a sátor alatt, ahol még mindig lobogott a tűz. Oda léptem és dobtam még rá egy fadarabot. Leültem a helyemre és rám tört a fáradtság. Néztem a lángokat és hallgattam a pattogását. Ebben a pillanatban levágódott Zola mellém és elkezdet beszélni. „Ennyit a jóleső pihimről." Gondoltam de mélyen legbelül örültem neki.