Zaklató és zaklatott - Jikook /BEFEJEZETT/

Kis idő együtt

- Jimin szemszöge -

A szokásos helyen vagyok, a szokásos időpontban. Gondolom, a tegnapi nem mentesít engem, ez a kötelességem alól. Szóval várok. Leülök a földre, hátammal a falnak támaszkodva. Ma barátságos ez a hely. Semmi negatívat nem érzékelek, mintha a tegnapi csak egy furcsa illúzió lett volna. Az itt lévő pár cserje és a nap fényes sugarai egy vidám és hangulatos helynek mutatják. Nekem mégis összeszorul a szívem. Kicsit félek most Jungkooktól és attól, hogyan fog hozzám állni. Órák alatt szokásosan szóra se méltatott. Ez egyáltalán nem szokatlan. Sőt, ha ide se jön el, az se. Lehet, jobb is lenne. Nem akarom, hogy bármi baj történjen. Amit tegnap éreztem.. Nem, biztos csak képzeltem. Ő hetero, ezért lett rám ennyire mérges. Mi más oka lehetne? 

Már tíz perccel elmúlt a megadott időpont. Lassan szedelőzködni kezdtem. Nem akartam fölöslegesen itt várni. Felálltam és táskám egy laza mozdulattal hátamra vettem, mikor meghallok egy füttyentést. Hát mégis eljött, szerencse, hogy nem mentem 

- Lám, lám, hova készültél? - táskáját vállán átvetette, bal kezével tartva. Ahogy a legtöbbször viseli. Régebben azt is kiderítettem, hogy amiatt a balban, hogy a jobb készenlétben lehessen, ha bármi történik. Nem tudom, hogyan hordhatja még az iskola táskát is menőn. 
- Azt hittem, nem jössz. Bocsánat - a végén lévő utolsó szót, automatikus tettem hozzá. Nem állt szándékomban kimondani, de mégis megtettem. Hogyan vesz rá a puszta jelenléte erre? Nem értem. Lehet sose fogom? 
- Akkor is maradnod kell - hangja kedves, mintha a tegnap tényleg csak az én fejemben lett volna, mintha nem csak az a hely törölte volna ki a memóriájából, hanem ő is. Azt hittem nyíltan fog utálni. Erre..? Lehet mégsem ismerem olyan jól? Mi járhat a fejében? 
- Értem - még pár másodpercig néz, majd leül és elővesz egy könyvet. Lassan lapozgatni kezdi, majd egy oldalon megáll és belemélyed. Én csak nézem és kicsit elcsodálkozok. Ott ül és haját enyhén összeborzolja a szél.  Néha tincseit a szemébe fúja, amiket egy gyors mozdulattal arrébb tesz. Nem zavartatja magát. Figyelmen kívül hagy. Mi ez a viselkedés? Teljesen váratlanul ért. Rá kell kérdezzek. - Azt hittem, most szívatni fogsz. Erre teljesen nyugodt vagy. 
- Ha egy rossz szót is szólsz, vagy bármit teszel, nem leszek kíméletes. Tegnap túl indulatos voltam, de semmiképp sem fogadnám el, ha belém szeretsz. 
- Ennyire undorodsz tőlem? Vagy a melegektől ráz ki a hideg? - sóhajt egyet és bánatosan a földet nézi. 
- Egyik se. Teljesen másról van szó - hangja kicsit lemondó. 
- Miről? Köze van ahhoz, hogy zaklatsz? - igen, mellékesen ez a poén. Ötletem sincs, miért csinálja ezt. Ezt sose tudtam meg. Lehet ez lesz a nagy alkalom? 
- Jimin.. nincs kedvem ehhez. Vagy tanulj vagy húzz el, mert semmit se garantálok - egy normális ember elment volna, itt hagyva ezt a fút. Ezt a fiút, kinek neve hallatán nagyon erős érzelmek vannak bennem. Jók? Rosszak? Nem tudom, de minden mást elnyomnak. Lehet félek tőle, lehet csak felnézek rá, lehet csak megfogott az aurája, lehet csak a közös múltunk miatt érzek így. Az is lehet, hogy ez az összes bennem van. Ott ül, és úgy beszél,  mintha semmit se jelentene neki, amit mond. Nem garantálja? 
- Tanulok - végig nézi, ahogy előhalászom az egyik tankönyvet és kinyitom. Szó nélkül figyel. Megint érzem azt a köteléket. Mintha két barát lennénk, úgy viselkedik most. A tegnapi, akkor teljesen elfelejtve? Ennyivel letudható? 

Lassan egy órája ülünk ott és ő csak olvas én meg tanulok. Semmi se történt. Mégis mintha végig egymással beszélgettünk volna, mert ebben a csendben, amit csak a madarak és az apró kövek csikorgása tört meg olykor, én még közelebb kerültem hozzá. Megértettem sok mindent, amit mások csak hosszas lelkizéssel.  Nekünk elég volt egy csendes óra. Nem undorodik tőlem, nem vet meg. Valami oka van annak, hogy pont engem piszkál, még ha nem is tudtam meg mi az. Egyáltalán nem ítél el a nemi identitásom miatt. Ő elfogad engem annak, aki vagyok. Milyen abszurd dolog ez. Pont ő? Ebben valami furcsa akkor is van. Egy számomra ismeretlen részlet. 
- Jungkook? - kérdezem bátortalanul, amire felém fordítja szépen csillogó szemeit. Semlegesen nézett rám, mintha ez normális lenne. Lehet, tényleg az. 
- Hm? 
- Szerinted nem furcsa ez a helyzet? 
- Mire gondolsz? 
- Itt ülünk és teljesen átlagosan elvagyunk. 
- Ez miért lenne furcsa? Régen is ezt csináltuk. 
- De.. akkor még barátok voltunk - mondom ki az enyhén fájó igazságot. Nem legjobb barátok, csak haverok. Emiatt annyira nem is lényeges ez a részlet. Nem csalódtam benne meg semmi ilyesmi, csak kicsit mégis rosszul esett. Nem mintha jobb lenne, ha valaki úgy piszkál, hogy semmit se tud rólam. Egyre zavarosabb ez a fejemben. Egyre kevésbé tudom követni a gondolataim. 
- Barátok.. - ismétli meg a szót, enyhe gúnnyal. Kérdőn nézem. 
- Szerinted nem? 
- De. Kétségkívül. Egyszer, a haverodnak neveztél - szomorúságot hallok hangjában, de nem kérdezek rá, mert feláll és jobb kezében a könyvével, balban a táskájával, amit vállán átvet, szótlanul elmegy. Nem köszön és nem néz vissza. Ideje nekem is hazamennem, későre jár.

- Jungkook szemszöge - 

Hihetetlen, hogy valaki ennyire nem érti meg a másikat. Sose tűnt fel neki mit éreztem. Pedig nem titkoltam. Minden mozdulatomból és mondatomból ott sugárzottak az érzéseim, neki mégse tűntek fel. Utáltam őt ezért. Azóta ezek az oly fontos dolgok elhalványultak. Mára annyit érzek, hogy Jimin más nekem mint a többiek. Valami darabkája megmaradt annak, ami egykor mindent elnyomott bennem. Jimin, akkora idióta vagy, hogy nem láttad meg.