Zaklató és zaklatott - Jikook /BEFEJEZETT/

Lépcsők

- Jungkook szemszöge -

Enyhén szólva is megdöbbentet, amit Jimin mondott nekem. Tegnap este felhívott és suttogva mesélte el a vacsorájukat. Én azt hittem, mindenre fel vagyok készülve, ehhez képest váratlanul ért ez a fordulat. Nem akarnak válni Jimin szülei és nem akkor még azt sem tudták, hogy meleg. Azzal volt bajuk, hogy azt hitték, én bántalmazom őt. Egyből eszembe jutott, a nem is olyan régi múltból pár emlék. Mikor megütöttem vagy becsaptam vagy mikor hangos sírásának a ritmusára táncoltunk. Felrémlenek azok az ijedt pillantások és az együtt töltött idő. Nem igazán tudom ezt már megváltoztatni, de a szülei semmiképpen sem jöhetnek rá. Nekik erről nem kell tudniuk, elég ha látják, hogy most egy ujjal sem érnék hozzá. Bűntudatom van és szomorú is vagyok. Nem akarom, hogy ők megtudják, mi volt régen és azt sem hagyhatom, hogy ők egy szörnyetegnek higgyenek. Akkor sem, ha egyszer az voltam. 

- Ne izgulj ennyit - szólal meg párom, aki mellettem sétál és a kezemet szorítja. Ma valahogy egy kis méregzsákra emlékeztetett, ahogy néha csak úgy kitört belőle a morci énje. Hol azzal volt baja, hogy a szülei engem ilyennek látnak, hol az, hogy nem hisznek neki, néha pedig a forrás. Mármint, nem tudtuk meg honnan gondolja ezt a baromságot az osztályfőnök. Bár nagyon mást nem tudok elképzelni, mint hogy egy régebbi esemény a fülébe jutott, majd a terembe olyan szituációt látott meg, mikor Jimin agyát húztam. Néha előfordul, hogy piszkálom, de sosem úgy, mint régen és ha látom rajta, hogy már sok neki, akkor be is fejezem. Mégis, ez az egyetlen lehetőség, amit el tudok képzelni. 
- Nem izgulok - rázom meg a fejemet a nyilvánvaló hazugság alátámasztásaként. 
- De, látszik rajtad. A gondolataidba merülsz és olyan komor vagy. 
- Pedig ez annyira nem furcsa, egy ilyen vacsora előtt. Az lenne a szokatlan, ha nem lennének ilyen gondolataim. 
- Milyenek? - néz rám kérdőn. 
- Olyan negatívak. Nem igazán tudom, hogy mire számítsak. Arra, hogy vallatni fognak? Esetleg kiabálni velem? Vagy kedvesek lesznek? - kezdek hangosan találgatni, miközben megállunk a már ismerős ház előtt. Nálam már szokás, hogy ilyenkor mindig felpillantok Jimin szobájának ablakára, amit most egy egyszerű függöny takar el, de mintha mozgást látnék. Bent biztos nincsen szél, az mégis mozog. Túlságosan paranoiás lettem mostanában. 
- Nem fognak kiabálni. Csak akkor tennék, ha biztossá válna az, hogy te bántasz engem. De mivel ez nem igaz, nem lesz semmi baj - az ajtóhoz lépve kinyitja azt, majd mivel látom, hogy még itt kint mondani akar valamit, odasietek és megtartom neki. - Mutasd meg nekik, hogy milyen kedves vagy velem és akkor nem lesz semmi baj. 
- Rendben - egyezek bele sóhajtva és gyengéden magamhoz húzom. Ajkaira pillantok, majd egy finom csókot lehelek rájuk. Mivel közben vékony derekát és átölelem, érzem, ahogy libabőrös lesz már ennyitől. Imádom, a legkisebb tettemre is úgy reagál, mintha el akarna olvadni. 

Enyhe pírral néz fel szemeimbe, ez az apró kis csoda után, majd átölel, mellkasomhoz bújva. Nem igazán érzem úgy, hogy elakarna engem engedni, de ez csak mosolyt csal arcomra. Ameddig nem akar senki sem bemenni, vagy kijönni ebből a házból, addig teljes lelki nyugalommal szeretgethetjük egymást az út közepén. Jólesik, hogy ez a kis ártatlan angyalka felvállal engem és ennyire szeret. Az én szüleim tudnak róla, de csak apámat érdekelte. Majd ha az ő családtagjaival lerendeztük ezt, akkor jöhet az enyém. Az nem lesz ilyen nehéz, nem fogja Jimint semmivel sem megvádolni, ahogy az ő szülei teszik velem. Mégis zavar az, hogy valamilyen szinten igazuk van. Egyszer én megtettem vele azt, amit. Mi lenn a garancia az ő szemszögükből arra, hogy már szeretem? A szavaim és a tetteim kevesek lennének nekik. Biztos hazugnak néznének és azt hinnék, színészkedek. Nem hibáztatom őket, én is ezt tenném szülőként. Mégis, szar érzés. Biztos jobb lesz majd akkor, ha bebizonyítom a dolgokat. 
- Hogyan is hívják az apukádat? - szólalok meg elgondolkozva. Ezt vagy elfelejtettem, vagy sosem említette. 
- Jonghyun - ajkaimra puszil a név után majd ellép tőlem és elindul fel. Az ajtótámasztó szerepemet feladom, majd gyors léptekkel megyek utána. Elég hamar beérem, majd meg is előzöm őt. Ezt természetesen nem hagyja annyiban, ezért futólépésben kezd el felfele törekedni. Kuncogva megyek bele a játékba és én is felgyorsítom lépteimet. Mögöttem lemaradva fut felfelé a lépcsőn, majd hirtelen meghallom a surlódást, amit a cipő talpa ad ki akkor, amikor a fényesre és csúszósra taposott kővel érintkezve megcsúszik a láb. Talán két másodperbe telik, mire hátra kapom a fejem és megpillantom ijedt arcát. Gyorsabban pereghetnek gondolatai, mint felfoghatná őket, hiszen törékeny teste, egyre jobban dől hátrafelé. Kezem magától mozdul és úgy kapok felé, de sajnos túl lassúnak bizonyulnak ösztöneim és a levegőt sikerül csak elkapnom. Az ő karja is mozdul felém, de mikor megérti, hogy ezt már nem fogja elérni, szemembe néz. Ajkai remegnek és félelem van íriszeiben.  Megszakad a szívem, ahogy ezt látom és felfogom, tehetetlen vagyok most. 

Véget ér az a lassítás, amit az előbb tapasztaltam. Csak Jimin testét látom, amint a lépcsőn hátra esik és lefelé veszi az irányt. Teste zötykölődik a kemény kövön és hangja fájdalmas. Tétovázás nélkül sietek utána, hogy segíthessek. Nem olyan sok lépcsőfok ez, de ahhoz igen, hogy így leesen. Könyörgöm.. ne legyen nagyobb baja.. 

Testem teljesen magától cselekszik, hiszen gondolataimat az aggodalom és a szeretetem iránta tölti be. A világ eltűnik körülöttem és csak meg akarom őt menteni és védeni. De a szar az, hogy még ehhez is béna vagyok. Egy egyszerű verseny volt a lakásához és akár katasztrófa is lehet a vége..