Zaklató és zaklatott - Jikook /BEFEJEZETT/

Búcsú

- Jimin szemszöge-

Megfogta kezem és óvatosan az ágyhoz húzott. Leült a falnak támaszkodva én pedig mellé simultam. Vállára hajtottam a  fejem, amire ő összekulcsolta ujjainkat. Olyan tökéletes volt ez a pillanat én pedig boldog voltam. Kicsit bántam az eddigi sok időt, amit együtt tölthettünk volna, de helyette feleslegesen telt el. Vajon Kook mióta érez így? Ezt még biztos korai lenne megkérdezni. Egyáltalán milyen kapcsolatban vagyunk most? Olyan normális kapcsolatban ahol lehet pusziszkodni, esetleg csak a randiknál járunk? Mondjuk, még egy se volt. Ugye lesz? Anélkül nem tudnám eldönteni, hogy most mit is jelent ez az egész. Abban nem akarok kételkedni, hogy igazak e az érzelmei. Hinni akarok neki és hinni is fogok. Erről nem nyitok magamban vitát azzal ellentétben, hogy innen hogyan lesz tovább. Én bevallottam ezt neki, rajta a sor, hogy tegyen valamit. Nem tudom, hogy most hogyan fogunk egymáshoz viszonyulni. Olyan furcsa ez az egész és bizonytalan. Kook nem mond ezekről semmit, ahogy más dolgokról sem. Rákérdezni pedig nem merek. 

Felemeltem válláról fejem és arcára néztem. Békésen és kedvesen mosolygott. Olyan jól állt neki ez a nézés. Jól állt neki a boldogság. 
- A házit odaadjam? - kérdezem meg az első dolgot, ami eszembe jut és semmi köze nincs hozzánk. Érdekes, hogy inkább nem akarok beszélni ezekről, de gondolom, valahol természetes is. Túl bizonytalan vagyok. Ez így nem lesz jó. Kicsit még mindig kuszák a gondolataim, de legalább az érzéseim már világosak. Számára is.
- Csak ha gondolod, én nem ragaszkodom hozzá.
- Ezek szerint - itt kicsit félbe hagyom a mondandóm és csak pár másodperc után folytatom. - Nem a házi miatt egyeztél bele, hogy átjöttek?
- Nem, nem amiatt - egyik kezét felemeli és egy tincset arrébb söpör a homlokomról. Piszkos módszer ez, mert ettől zavarba jövök. 
- Akkor mi miatt? - közben a kezét figyelem, ami a tincsről elvándorol. Lassan halad lefelé az orromon át, majd a számra vezeti. Óvatosan húzza rajta végig, majd egy picit a két ajkam közé helyezi az ujja hegyét. Mielőtt válaszolna, még lejjebb halad ezzel a furcsa, de annál izgatóbb mozdulattal és az állam alatt megáll. Feljebb emeli a tekintetem, így pont a szemét láthatom.
- Szerettelek volna látni - olyan semleges a hangja, mintha a leghétköznapibb dolgot mondaná. Bar lehet ez igaz is, számomra mégis sokat jelent. Ez a pár szó neki semmi, de én boldogan mosolyodok el tőlük. 

Továbbra is állam alatt tartotta ujjait és közelebb húzott arcához. Szájára néztem és arra gondoltam, milyen jó azokat az ajkakat csókolni. Szerintem gondolatolvasó, mert lassan közelítette őket és gyengéden találkoztak. Nem volt benne semmi durva vagy erőszakos, csak az egyszerű érzelmek. Egyszerű? Persze, az érzelmek csakis azok lehetnek, véletlen sem kuszák, érthetetlenek és kibogozhatatlanok. Mióta vagyok én ilyen ironikus? 

Mikor elválunk, kicsit körbenyalta ajkait és az enyémekre nézett. Most nem várt annyit, rájuk hajolt és ebben volt már valami erőszakosabb: a vágy. Belevitte azt, ahogy vágyik rám. Azt nem tudtam milyen értelemben, de mikor egyik kezével pólóm alá simított, rájöttem. A testem kell neki. Persze ez nem zárja ki azt, hogy a lelkem is. Utalt arra, hogy szeret. Ez mindkettőre kell vonatkozzon! Amúgy se hinném, hogy ha csak a testi élvezetek hajtanák,ha  engem választ párjának. Már ha ez azt jelenti. Egyszer voltam csak együtt valakivel szexuális értelemben, azt se én akartam. Ha arra visszaemlékezek, mindig megijedek az ilyen testi vágyaktól. Ez most sincs másképpen, de ezt a pillanatot nem kellett volna elrontanom a saját gondolataimmal és egy idióta emlékkel. Már vagy egy hete, eszembe se jutott, hiszen túl vagyok rajta, amennyire lehet. Mégis, ez a csók eszembe juttatta. Nem, nem fogom elrontani ezt. Inkább arra gondolok, hogy pozitív, ha ennyire kíván. Ezt megdumáltam magammal az igaz, de most, hogy eszembe jutott, a szívem nem hallgat az én egyszerű és jó tervemre. 

- Jimin, mi a baj? - válik el Kook és kedvesen néz. A kezét is elveszi hasamról és alsó karom simogatja. Ennyire látszott rajtam? Akkor sokat kell tanulnom arról, hogyan rejtsem el ha ilyesmi történik. Viszont most kell nekem egy fedősztori. Ezt csak nem mondhatom meg neki. Ahogy telik az idő, egyre több mindent nem kérdezek meg, vagy nem mondok el őszintém. Nem fordítva kéne lennie, hogy szépen lassan megnyílunk egymásnak?
- Csak szokatlan még ez és nem igazán értem - igen, ez jó. Tulajdonképpen igaz is, mert tényleg nem értem mi ez, csak erre meg nem akartam rákérdezni. 
- Pedig nem bonyolult. Kik szoktak csókolózni? - egy apró mosoly virít arcán. Köszi, hülye nem vagyok. Legalábbis hivatalosan nem. 
- Akik szeretik egymást - helyeslően bólogat. - Egyéb kérdés van? 
- Nem, nincsen - motyogom. Akkor ezek szerint ő csak így tervezi kimondani, hogy szeret? Jó, nem fogok erőszakoskodni. Ha neki így jobb. 
- Akkor jó - összeborzolja a hajam. Mintha valami kisgyerek lennék. - Lassan haza kéne menned, sötétedik. Elkísérjelek? - most vagy kidob, vagy aggódik értem. Jimin, elég volt. Azt mondta szeret, akkor szeret is. Azaz, utalt arra. Én hiszek neki az istenért is,azonnal  fejezzem be ezt! 
- Persze, ha suliba nem jössz és itt köhigcsélsz, nyilván hagyom, hogy velem gyere - megforgatom a szemem és bizonytalanul nézek rá. Ilyenkor csókkal szoktak búcsúzni, nem? Nekünk azt lehet? Nem tudom megunni finom ajkait. 
- Rendben, egy percet várj még - értetlenül nézem. Köhög párat és kifújja az orrát. Szóval emiatt.
- Kikísérlek és nincs vita - mosolyogva bólintok és fél kezemmel őt ölelve felállok.
- Segítsek lemenni? - kérdezem szorosan magamhoz húzva.
- Segíts - kedvesen nézve simít arcomra, amit egy pirulással díjazok. Derekát átkarolva kezdek sétálni és közben hagyom, hogy rám nehezedjen. Ezt nem használja ki, gyakorlatilag magától áll. Persze, eddig egyedül sétált, szóval hülyeség volt ez a megtartás. Nem az a típus, aki csak úgy hagyja az ilyen fajta segítséget. Más milyet se nagyon, így legalább nincs kivétel.

Megállunk a bejárati ajtóban és mikor engedném el, egy gyors mozdulattal ölel át, így nem szakítjuk meg a testi kontaktust. A nyakához nyomom fejemet és mélyen beszívom az illatát, amit megérezhetett, mert kuncogni kezd. Ez ciki, nem hiheti, hogy én itt fogom szaglászni, mintha egy kutyus lennék. Ez nem szokásom, csak most muszáj volt. 
- Holnap találkozunk - válik el és szemembe néz. Bólintok és hátra lépek, majd lassan kisétálok a házból egy bátortalan integetés kíséretében. Ő csak mosolyogva nézte végig távozásom, amitől vörös lett a fejem és egész hazafele úton zavarban voltam. A friss levegő persze sokat segített, kitisztultak a gondolataim és érzem, sokkal bátrabban vágok bele most a jövőbe, mint pár órával ezelőtt. Nem bántam meg, hogy elmondtam neki. 

Ha tudtam volna akkor, hogy ez csak egy bosszú, akkor is hagyom, hogy ezt tegye velem? Ha tudtam volna, hogy az ő érzelmei milyenek, akkor is belementem volna ebbe a borzalmas játékba? Ha csak egy kicsit is több eszem lett volna és rájövök az aljas módszereire, mit teszek? Hagyom magam? Ellenkezek? Hisztizni kezdek? Valószínűleg, akkor is azt tettem volna, mint így, tudatlanul. Miért? Mert élveztem minden érintést, minden mosolyt, minden kedves pillantást és minden percet, amit vele tölthetek. Ha elcsiripeli az egyik kismadár vagy az éjszaka csendjét betöltő hűvös szél pletykálkodik, hogy ez csak bosszú,  akkor is ugyanúgy tettem volna mindent. Egyszerűen amiatt, mert szeretem. Semmi többet nem kell keresni. A szeretet, éppen elég.