Zaklató és zaklatott - Jikook /BEFEJEZETT/

Végre együtt

- Jimin szemszöge -

Mikor elválok Kooktól enyhén pihegve, szemei magába szippantanak és nem tudok semmilyen másik irányba nézni, csak a megbabonázó szempárra, mely hálás, na meg szerelmes tekintetet áraszt önmagából. Lehet nem kéne, de én újra csak hiszek neki. Elég hihetően tud csókolni, azt kell, hogy mondjam. Meg.. Tényleg jól estek édes ajkai. Azt hittem soha többet nem érezhetem őket, de mégis megtörtént és azt mondta, csak egy baromság miatt szakított. Én hinni akarok neki és puha ajkainak. Ahogy abban is, hogy őszinte érzelmekkel öleli át derekam és szorítja magához testem. Van bennem kétely még, de mégis, képtelen lennék nemet mondani neki. Csak boldog akarok lenni vele. 
- Mond ki, hogy mit érzel akkor irántam - kérem meg őt csendesen. Ha hallom, talán elszáll az a bizonytalanság, amit vele kapcsolatban érzek. Ha hallom a bűvös szót, mely életeket változtat meg, akkor talán nem fájni annyira. Ha tehetném, el is felejteném ezt. Csak azt nem tudom, hány esélyt kell még adnom, hány alkalommal akarja ezt eljátszani. Én nem bírnám ezt elviselni többször is. Bőven több ez, mint amennyi súlyt elbírok. 
- Szeretlek, kicsi Jiminiem - néz komolyan szemembe és ezeket a szavakat kimondva, mintha fel is csillant volna az a tükör, amelyben magamat látom halványan és ő engem. - Te vagy nekem az életem.. Tudom, hogy ehhez képest pont az ellenkezőjét mutatom sokszor és tudom, hogy bántalak.. Ezekre nem igazán van mentségem és soha nem is lesz.. Nem értem hogyan szerethetsz valakit, aki ennyi fájdalmat okoz neked és hogyan viselkedsz ilyen kedvesen velem továbbra is, de sajnálom. Próbálok ezek után olyan párod lenni, aki nem tör össze folyton és aki melletted áll. Nem érdemellek meg, de megígérem, hogy soha többé nem hagylak magadra. Legalábbis, ameddig te nem akarod.. - fejezi be rögtönzött beszédét és arcán zavartság tükröződik, ami miatt elmosolyodok és szája szélére puszilok, majd szorosabban ölelem. 
- Szeretlek.. - suttogom, miközben fejemmel nyakába bújok és bőre óvatos csókot hintek. Érzem, ahogy végig szalad testén a libabőr lágy érintésemtől. Fejét az enyémre dönti és cirógatni kezdi hátamat. 
- Én is téged - kapom a választ, ami olyan ól esik, hogy legszívesebben ezerszer újrahallgatnám, de akkor eltűnne az a varázs, amit most magában hordoz. Csengése édes és dallamos, ami fülemet megnyugvásra biztatja, majd szívemet is békére. 

Egy ideig így összefonódva ülünk, mikor megérzem, hogy Kook mozgolódni kezd. Az ajtó felé néz, így én is ezt teszem. Yujun néz minket, kedves mosollyal orra alatt. Most jut eszembe, hogy nem tudtam meg, miért van itt párom. Nyilván az a lényeg, hogy végre visszakaphattam őt, de nagyon is érdekelnének a részletek. Főleg az a fura beszélgetés a két fiú között. 
- Köszönöm - szólal meg Kook, tőle szokatlanul komoly hangon és vonásainak keménysége mutatja, hogy tényleg olyan komolyan gondolja. Eléggé meglep ez a fajta határozottsága. 
- Többet ne engedd el - Yujun felelete tele van kedvességgel, és egy kis huncutságot is tükröznek szavai. Nem bírom tovább a rébuszokban beszélést, így megszólalok. 
- Mondjátok el, hogy mi történt - mindketten rám néznek, mintha azon csodálkoznának, hogy: ,,Jé, ez tud beszélni!". Nagyon biztató, mondhatom. Végül Kook szán meg és kezeivel hajamat kezdi piszkálgatni közben. 
- Yujun volt olyan kedves és idehívott. Azt mondta szeretsz engem és hogy semmi sincs köztetek - látom rajta, hogy ez félig hazugság, hiszen viselkedésük egyáltalán nem erről a beszélgetésről árulkodott, mikor megnőtt a konyhában a létszám. Mégis, inkább letudom egy biccentéssel, majd újra inkább csak az ölelő macimra koncentrálok. Szívem legfontosabb macijára, aminek a szeretését, sosem fogom megunni. Foglalt, törődjön bele mindenki, mert én ugyan át nem adom senkinek. Akkor sem, ha nem mondta el az igazi történetét annak, ahogyan idejött. Ezzel még együtt tudok élni. A lényeg az, hogy itt van végre velem, és ha igazak amiket mond, akkor nagyon sokáig együtt leszünk. 
- Ideje hazamennünk  - áll fel hirtelen Kook, engem megtartva erős karjaiban. Ajkamba harapok, ahogy egy kicsit zavarba jövök és fejemmel is hozzá bújok. Az biztos, hogy én rajta fogok csüngeni, bepótolva ezt a kimaradt napot. Igazából.. Nagyon gyorsan helyre jöttek a dolgok. Furán gyorsan, de nekem ez csak jó. 
- Kérek majd látogatást - köti a lelkünkre szomszédom, amire legnagyobb meglepetésemre, Kook válaszol. Pedig neki nem is szomszédja és ráadásul eddig utálta őt. Ahogy én is. Tényleg, azért nem kéne csak úgy itt hagyni őt. 
- Majd jövünk - mosolyog rá Kook, míg én mocorogni kezdek kezében. Kérdőn pillant rám, mire én Yujunra mutatok fejemmel. Sóhajt egyet és engem a földre tesz. Megölelem a fiút, akinek most mindenképp sokat köszönhetek és aki bízott bennem annyira, hogy egy ilyen titkot elmondjon magáról nekem. Bátor dolog is egyben. 
- Köszönöm.. Majd átjövök - ígérem meg neki, miközben megérzem derekamon az ismert, védelmező kezeket. A féltékenysége úgy látszik örök. 
- Várlak - bólogat, majd végül sikeresen elválunk egymástól. Az ajtónál kifele, már újra felemelve tart engem Kook, ami boldogsággal tölt el. Olyan jó érzés, megint itt lenni a karjaiban. Mintha tényleg ezer éve lett volna, mikor utoljára ez volt. 

Az én, azaz a szüleim lakása felé veszi az irányt, ahova csak pár lépcsőforduló kell és ott is vagyunk. Lehet emiatt túlzás szomszédnak hívni Yujunt? 
- Itthon vannak a szüleid? - erre csak megrázom a fejem és nyakánál ölelem őt akkor is, mikor már az ágyra ül le. Hátát a falnak támasztja, engem az ölében tart és a takarót magunkra húzza, ebben a nyári negyven fokban. Mégsem bánom igazából. Így még jobban érezhetem, ahogy most összekuporodunk. Összeérintjük annyi testrészünket, amennyit csak tudunk, hogy jobban érezhessük a másikat. Fejemen támasztja meg sajátját és hajamat szagolgatja mosolyogva, miközben ujjainkat összekulcsolja és kedves szavakat suttog úgy, hogy egyedül én halhassam. Azt hiszem újra boldog vagyok..

_______
Itt is a megígért rész! Remélem tetszett💛