Örökké nem eshet ✓

2. Fejezet

7 évvel korábban

JIMIN

Próbáltam utolérni, Haeri léptei viszont egyre gyorsabbak voltak. Már egy egész utcányival lehagyott, hátra se nézett rám, de még ilyen távolságból is hallottam, hogy sírt. 

- Haeri! - kiáltottam a nevét, nem állt meg. 

Rosszkor időzítettem. Lehetett volna bennem annyi empátia, hogy várok a bejelentéssel és nem zúdítom a nyakába még ezt is. A családi gondjai mellé ez nem hiányzott. Azonban túl boldog voltam a hírtől, el akartam mondani neki és elég volt egyetlen pillanatra megfeledkeznem a jelenlegi helyzetéről. 

A mozi épületénél balra fordult, amiből azt gondoltam, ha vissza fordulok és a másik irányból kerülöm meg az épületet, pont összetalálkozunk. Mennydörgés ijesztett meg, felnéztem az égre és elkáromkodtam magam. Mindjárt zuhogni fog és Haeri-n csak egy vékony felső volt, attól féltem megfázik. 

Mikor bekanyarodtam az épület túlsó felénél, Haeri pont nekem ütközött. Ha nem kaptam volna a dereka után, egy pocsolyában végzi.

- Hallgass meg, nagyon szépen kérlek! - könyörögtem, de ő csak ki akart törni a fogságomból.

- Eleget hallgattam, Jimin! Az elmúlt két év másról sem szólt, csak a hallgatásról. 

- Nem jól időzítettem és sajnálom. Beszéljük meg! 

Haeri abba hagyta az értelmetlen küzdelmet. Lehet, hogy néha gyorsabb volt nálam, de erősebb nem. 

- Rendben, akkor beszéljünk. El fogsz menni, igaz? - a szeméből kiolvashattam miben reménykedett. Nemleges választ szeretett volna. 

- Igen. Ez volt az álmom. Neked is van sajátod és támogatlak benne, te miért nem...

- Ennyit jelentett neked ez a két év? Az első adandó alkalommal elmész? Még azt sem mondtad, mikor meghallgatásokra jártál. Azt hazudtad, hogy az egyik barátodnál vagy.

- Ezt is sajnálom. Mindent sajnálok, de azért nem kérhetek bocsánatot, mert végre elértem, amit...

- Akkor menj! Menj te is és hagyj itt! Ebben ti, férfiak, nagyon jók vagytok. - kirántotta a kezét az enyémből és hátrálni kezdett. - Mi lesz? Menj már! Pakolj és indulj, nehogy itt hagyjanak. 

- Haeri... - utána nyúltam, de elrántotta a kezét. 

- Menj! - rám kiabált. A körülöttünk lévők kíváncsian figyeltek minket, ő pedig még akkor egyszer a szemembe nézett, hátha meggondolom magam. Csalódnia kellett, mint oly' sokszor. Nem mondhattam azt, amit hallani akart. 

A jelen

JIMIN

Mire a kollégiumba érek, a többiek már javában a vacsora után járnak, mindenki a saját szobájában pihen. Nesztelen próbálok lenni, a bőröndöm azonban elárul és a hangjára Hoseok dugta ki a fejét a szobájából.

- Mi ez a búskomor ábrázat? - az emlékek, mondhatnám, de helyette:

- Fáradt vagyok, ez minden. 

Magamra zárom a szobám ajtaját, ablakot nyitok némi frissebb levegő reményében. A szél eső illatát hozza, ettől még inkább elkomorul a hangulatom. Kipakolok a bőröndből, a tiszta ruháimat beszórom a szekrénybe, igazgatom őket, ezzel is húzva az időt. Mikor már nem marad más pakolni valóm, úgy döntök lezuhanyzom. Felkapok egy törölközőt, leveszem az aznapi ruháimat és a zuhany alá állok. 

Megtehetem, hogy halogatom, nem? Hisz úgy is hét éve már mindennek, mit számít még pár perc?

Hajat mosok, kétszer is leöblítem a sampont és csak sokára, nagyjából fél óra múlva zárom el a vizet. Megdörzsölöm a hajam, a derekam köré tekerem a törölközőt és kisétálok egy pólóért és alsóneműért. A szobát eső illata lengi be, hallom is a tetőre érkező cseppek kopogását. Micsoda véletlen! Az utolsó találkozásunkkor is szakadó esőben hagytam magam mögött. Most pedig, hogy újra felbukkant úgymond az életemben, az eső csúf tréfát űz velem. 

Törökülésben ülve magam elé húzom a bőröndöm, amiben már csak a  doboz tartalma van és kihúzok belőle egy összehajtogatott papírfecnit. Még jobban megnéznem sem kell, tudom, hogy mi van ráírva. "12:30-kor legyél az ebédlő előtt!" Ez az az üzenet, amit a szekrényemben hagyott az azt követő napon, hogy először megcsókoltam. A csók után nem beszéltünk, egészen addig, míg ő nem kezdeményezett. A csókra tisztán emlékszem. Náluk történt, egy filmnézős estén, mikor a sötétben feküdtünk és magával ragadott a film egyik jelenete. Egészen addig a csókig fogalmam sem volt arról, hogy valóban szerettem-e Haeri-t, vagy pedig a képzeletem játszott velem. 

A bőröndben koncertjegyek, belépős karkötők és pár fénykép hevert még. A képeken egytől egyig ő volt, én csak a fotós voltam. Az arcáról sütött a boldogság, jól éreztük magunkat együtt és az emberek véleménye ellenére tovább bírtuk, mint pár hónap. Két évet voltunk egy pár, de ha a végét jobban átgondolom, inkább egy év és tíz hónap. Az utolsó kettő maga volt a pokol. Veszekedésekből állt a kapcsolatunk, egyet nem értésekből, sírásból és dacból. Sok meghallgatáson vettem részt, több és több táncórát vettem fel, igazság szerint mindent elhanyagoltam, ami nem kapcsolódott az elképzelt jövőmhöz. Akkor nem jöttem rá, most viszont igen: nem Haeri-vel képzeltem a jövőm, őt nem láttam benne. Valószínűleg azért, mert nem támogatott, miután megtudta, hogy az egyik ügynökség felfigyelt rám és sikeresen teljesítettem a meghallgatásukon. Haeri-t abban a pillanatban elveszítettem és fogalmam sem volt róla. Abban mások igazat mondhattak, hogy tini szerelem volt. Ha nem az lett volna, talán Haeri most is velem lenne. 

A képeket nézem, arra gondolok, vajon most mit csinálhat? Egyetemre jár, esetleg már dolgozik? Hogy van az édesanyja, hallott az apja felől azóta? Volt barátja, vagy most van neki? Azon a hét évvel ezelőtti napon megszűnt a vele való kapcsolatom, semmit sem tudok róla. 

Vissza teszem a képeket és a levelet a bőröndbe, becipzározom és az ágy alá csúsztatom. Elrejtem magam elől, hogy ne láthassam. De a fejemben ott van. Onnantól kezdve, hogy megláttam a dobozt az ágy alatt, Haeri nem megy ki a fejemből.