Örökké nem eshet ✓

11. Fejezet

JIMIN

Fejfájással ébredek, a szám kiszáradt. Mikor kinyitom a szemem, a szoba forog velem és kénytelen vagyok becsukni, nehogy a padlóra hányjak. Az ágyamon fekszem kiterülve. Mozdítanám a lábam, helyezkedni próbálok, de valaki az utamban van. Értetlenül emelem fel a fejem és óvatosan nyitom ki a szemem, hogy fokozatosan szokjak a fényhez. 

A mellettem fekvő Bo nyakig be van takarózva, szinte ki se látszik a lány a vastag takaró alól. Két dolog is ledöbbent: az egyik, hogy nincs melege. Láthatóan kényelmesen van, pedig a szobában tombol a meleg - vagy csak én érzem így? A másik...mit keres Bo az ágyamban? Elkerekedő szemekkel gyorsan végig nézek magamon. Ruhában fekszem, mi több, alkohol szaga árad a pólómból. Bizonyára sikerült leöntenem magam valamivel. 

- Bo! Ébredj! - gyengéden lökdösöm a vállát. Nyöszörögve magához tér, ásít, majd sűrűn pislogva realizálja, hol is van.

- Ó! - megdörzsöli az arcát. Körbe néz, aztán nyugodtan a hátára fordul. 

- Ó? Elmondanád, miért fekszel az ágyamban korán reggel? - nem bunkó akarok lenni, csupán nagyon is érdekel. Ugyanis semmire nem emlékszem a tegnap estéből.

- Ne gondolj rosszra! Te kértél meg, hogy jöjjek át és vigyázzak rád. 

- Micsoda? - jobb könyökömre támaszkodok, minden erőmmel azon vagyok, hogy emlékezni tudjak. - Mit csináltam? 

- Jimin - Bo nagyot sóhajt, gondterhelt arccal néz. - Telefonon keresztül szakítottál Haeri-vel. Én örülök, ha hasznosnak tartod a tanácsaimat, de ezt nem így kellett volna csinálnod. 

Képtelen vagyok másra, csak tátott szájjal bámulom és várom, hogy folytassa. 

- Éjfél körül felhívtál a szobádból, hogy azonnal jöjjek át mert krízis helyzetben vagy. Mikor átértem, a vécé fölé görnyedve öklendeztél és Haeri nevét ismételgetted, meg azt, hogy felhívtad. Elmesélted a beszélgetéseteket, aztán az ágyra kuporodva sírtál, amiért elengedted őt. 

Az utolsó két szótól halványan derengeni kezd az előző este. 

- Hogy az a...! 

°°°

HAERI

Korán kelek. Mivel előző este nem húztam le a redőnyt, napfény zavar meg és miután felébredek, nem tudok már visszaaludni. A telefonom értesítéseket jelez. Két üzenetem jött, egyet Cheolmin küldött, a másikat Kai. Az utóbbi üzenetét megnyitom, tudomásul veszem, hogy ma este be kell mennem dolgozni, Cheolmin chat ablakát viszont bezárom, nem olvasom el amit írt. 

Jimin. A neve hirtelen ugrik be, az agyam, mint egy meglepetést, előhozza a tegnap esti beszélgetés emlékeit. Szakítottunk. 

Ez ugyan megtörtént hét éve, de nem lett kimondva, holott egyértelmű volt. Ismertem őt és ő is engem, még ha most szinte idegenek is vagyunk egymás számára. Jimin a tettek embere volt - elment, mikor menni akart- , míg én a szavakból éltem - és nem használtam jól azokat - így hát ide jutottunk. Magam sem jöttem rá, hogy a kimondott végre volt szükségem ahhoz, hogy elkezdjek túllépni rajta, amíg ő előző este ezt meg nem tette. És megtörtént. Sok év után Jimin elengedett és én is elengedtem őt. 

De akkor mi ez a hiányérzet bennem? 

Az íróasztalom melletti székre téved a tekintetem. Két napja még ott ült, onnan figyelt és beszélt hozzám. Mesélt magáról, beavatott az élete részleteibe és én is ezt tettem. Megnyíltam neki, talán túl gyorsan is, mégse bánom. A veszteség terhe eltűnik a vállamról, a helyét valami egészen más veszi át és én próbálok nem törődni vele, még ha a mellkasomban is érzem azt. Nem kell több bonyolult érzelem. Olyan főleg, amit nem vagyok képes megfejteni. 

A telefonom megcsörren. Mélyen beszívom a levegőt, mikor meglátom az ő nevét.  

- Jó reggelt! 

- Tíz perc és ott vagyok nálad. 

°°°

Az ablakból figyelem, tényleg jön-e. Meglátom közeledő alakját, ahogy nagy léptekkel trappol a bejárat felé. Elindulok le, csodálkozva köszönök a - rajtam kívül valószínűleg az egyetlen -, másik bent lakó diáknak, akivel a folyosón futok össze. A portához érve a kártyámmal beengedem Jimin-t, aki se szó, se beszéd, előttem haladva megy fel a szobámig. Nem értem a viselkedését. 

Zavartan ácsorgok az ajtónál, miközben ő beljebb megy és kis tétovázás után lerogy az ágyam szélére. 

- Jól vagy? - kérdezi nemsokára. 

- Jimin, nem jöhetsz ide csak úgy, mikor kedved tartja. Nem biztonságos neked. 

- Jól vagy? - ismétli meg a kérdését, figyelmen kívül hagyva a szavaimat. 

- Igen, azt hiszem. 

Hátra tolja a kapucniját, leveszi a maszkot az arcáról és az asztalomra hajítja. Idegesen túr a hajába, ettől én is zaklatott leszek. Nem mintha a hirtelen megjelenésétől nyugodt lennék. 

- Megmondtam, hogy ne az én biztonságom miatt aggódj! - csattan fel. - Haeri, őszintén válaszolj! Mit érzel most? 

Vissza fojtott lélegzettel állok még mindig az ajtó előtt. Jimin ujjai a haját szántják újra meg újra, tekintetét rám kapja, szemében látom a bizonytalanságot és a zavart. Úgy néz ki, mint aki szenved valamitől. 

- N-nem igazán tudom. Jól vagyok. 

- Amit az este mondtam neked - kezdi lassan, felegyenesedik és szembe fordul velem. - Az neked rendben van? 

- Igen - vágom rá habozás nélkül. Túl gyorsan, ez neki is feltűnik. 

- Elégedett vagy? Így már tovább fogsz tudni lépni? 

- Jimin, mi...

- Válaszolj! Tovább lépsz, ugye? - egyre közelebb jön, látom, hogy remeg az állkapcsa.

- Tovább lépek - mondom a szavakat, amiket hallani akar. Legalábbis úgy gondolom, erre a válaszra várt.

Leereszti a vállait, kiereszt egy nagy sóhajt.

- Akkor jó - a hangja halkabb. - Sajnálom, hogy ezt késő este és telefonon beszéltük meg. Nem volt szép dolog tőlem, de...

- Lehetünk barátok? - szakítom félbe. Komoly arccal bólint, én pedig kétszer is visszajátszom a mozdulatát a fejemben azzal az arckifejezéssel, ami továbbra is látszik rajta. 

Bár nem habozott a válasszal, Jimin mégse tűnik túl boldognak. Sőt, csalódottságot látok rajta, amit átitat a tehetetlenség. Mint aki beletörődött a helyzetébe. A következő pillanatban mindez eltűnik, mosolyra görbülnek az ajkai. 

- Örülök, hogy a barátod lehetek, Haeri - kezet nyújt, én pedig elfogadom a gesztust. 

Ahogy a bőrünk összeér, a testemen végig szalad a hideg. Tetőtől talpig bizseregni kezdek, a lélegzetem elakad. Az ujjai átfogják a kezem, remélem nem érzi a remegésem. Mosolyt erőltetek az arcomra és a szemébe nézve mondom:

- Én is örülök, Jimin.