Örökké nem eshet ✓

2.14 Fejezet

Korábban, az előadás vége után

JIMIN

Szorosan Haeri mellett lépdelek le a lépcsőkön, egyetlen pillantást sem pazarolva a körülöttünk lévő fotósokra, se senki másra. Kai leválik tőlünk, ketten sétálunk tovább a kollégiumig. Rendesen érzem az öt pezsgő hatását, többször is megdörzsölöm az arcom, mert zsibbad a bőröm a testem egész felületén. Haeri-től kicsit lemaradok, egyenletes, sietős lépteire fókuszálok. Gyönyörűek a lábai, formásak és szeretném, ha azokkal fonná körül a derekam.

Fejezd be, Jimin! Ennek most nincs itt az ideje. Nyeld le a perverz gondolataidat, ez egy komoly beszélgetés lesz.

Leveszem az öltönyöm felső részét, a nyakkendőmet kikötöm, de még így is izzadok. Haeri kétszer lecsippantja a belépőkártyáját, hátra pillant rám, hogy követem-e. Először a lépcső felé megy, aztán meggondolja magát és inkább liftet hív. Hiába csinos, a cipőben bizonyára fáj a lába és alig várja, hogy levehesse.

Mikor kiszállunk a liftből, nehezemre esik levegőt vennem. Tudatosul bennem, hogy most kimondásra kerülnek az eddig elhallgatott információk és nekem is választ kell adnom Haeri-nek, mert Kai elmondása szerint nagyon is aggódik amiatt, vajon vele mennék-e. Abban a jó egy órában bőven volt időm ezen agyalni és hadd ne mondjam, mennyire idiótának éreztem magam.

A szobába belépve egyből az ablakhoz megyek, kinyitom és behúzom a sötétítő függönyt, hogy a Nap meleg sugarai a lehető legkevésbé jussanak be. Hallom, ahogy Haeri fájdalmas nyögéssel szabadul meg a cipőjétől, majd megfordulok és akkor már a harisnyáját húzza le. Ha nem ebben az őrjítő helyzetben lennénk, még segítenék is neki benne, de jobbnak érzem, ha távol maradok, amennyire a szoba ezt lehetővé teszi. Egy szót se szólok, várom, hogy Haeri kezdjen bele, mert amúgy fogalmam sincs, mi lenne a megfelelő kérdés első körben. Láthatóan ő ennek az ellentétét várja, de el kell szomorítsam, mert továbbra se adok ki egy árva hangot sem.

- Mit gondolsz, vagy annyira józan, hogy beszélni tudjunk? - a haját magasra köti, aközben pillant rám óvatosan.

- Sosem voltam józanabb - a hangom rekedt, a kelleténél türelmetlenebb. Hová sietek? Úgyis megtörténik ez a beszélgetés, hiszen már elkezdődött. A józanság fogalmától ugyan távol állok, de képes vagyok tiszta fejjel gondolkodni. A sok évnyi hajtás utáni pihenések nagy része abból állt, hogy a srácokkal alkohol társaságában oldódtunk fel. Ettől az öt pohár pezsgőtől csak a szoba forog velem picit, na meg, a gondolataim más vizekre kalandoznak.

Haeri mély levegőt vesz, én pedig visszatartom. Ki fogja mondani. Most.

- Kaptam egy ajánlatot egy Holland kutatóállomástól. Az igazgatójával beszéltem az előadás után. Szeretnék, ha náluk tölteném a gyakorlati időmet és a válaszomat várják. - naná, hogy szeretnék. Ki ne szeretne egy ilyen - a választott szakmája iránt szenvedélyesen rajongó - kitűnő tanulót? A munkáltatók álma ez a lány. Meg az enyém.

- És te mit szeretnél? - a hajamba túrok, ezzel is palástolva ideges kézremegésem.

- Még nem döntöttem.

- Ez a döntéstől független kérdés volt. Mit szeretnél, Haeri? Azt már csak tudod, hogy mennél-e vagy maradnál.

Zavarba jön a szavaimtól, még inkább idegesebb lesz és azonnal megbánom, hogy megittam azt az öt pohár pezsgőt. Sokkal élesebb a hangnemem, ami látszólag nem segít neki ebben a stresszhelyzetben. Mégis, ugyan úgy türelmetlenül várom a válaszát, mert azt remélem, valamivel határozottabbá vált az igazgatóval folytatott beszélgetése után.