Örökké nem eshet ✓

21. Fejezet [Évadzáró]

JIMIN

Az ágyában fekszünk, én a szélén, Haeri belül. Jobb oldalamra fordulva figyelem, ahogy mellkasa egyenletesen emelkedik és süllyed. Megnyugtató a látványa. Úgy tippelem, nagyjából éjjel kettő óra lehet, de én képtelen vagyok elaludni. A mellettem alvó lányt nézem - ami ugyan nagyon furcsán venné ki magát más helyzetben -, és azon vagyok, hogy ne simítsam meg az arcát. Félek, talán felébredne rá. 

Nyöszörögni kezd, mintha rémálma lenne. Mozgolódik, végül közelebb helyezkedik hozzám, a bal oldalára fordul és egyik kezével a pólómba markolva alszik tovább. Nem bírom tovább, először óvatosan hátra simítom egy arcába lógó tincsét, az ujjammal puhán érek hozzá, nehogy felkeltsem. Erősebben fogja a pólóm, arcát a mellkasomba rejti. Kezemet átemelem rajta és a hátánál fogva magamhoz ölelem. A nyöszörgése és nyugtalan mozgolódása megszűnik, én is megnyugszom.

Bár a helyzetünk minden, csak nem megnyugtató, Haeri mellett kicsit megszabadulok a gondoktól. Hajába fúrom az orrom, beszívom az illatát és megadva hagyom, hogy a jóleső meleg bizsergés szétáradjon bennem. Ismerem ezt az érzést, korábban is volt szerencsém megtapasztalni, ám ez most újabb, erősebb. Lehunyom a szemem, engedek a fáradtságnak és én is elalszom mellette, kizárva minden mást.

°°°

A szobájának ajtajában állok. Vetek egy utolsó pillantást rá, meg az asztalán hagyott rövid üzenetre és ott hagyom. Legszívesebben nem tenném, vele maradnék, amíg már nincs több időnk, de muszáj mennem. 

Úgy történnek az események, ahogy azt Sejin előre megjósolta: hatalmas tömeg gyűlik össze a kollégiumunk előtt, újságírókból, fotósokból és rajongókból áll, akik nem akarnak beengedni az ajtón. A Nap nemrég jött fel és ők már jóval azelőtt megérkeztek ide, ránk várva. Küzdök a ruhámat ráncigálók ellen, több, mint öt percembe telik, míg végre bejutok. A biztonságiak kiterelik az utánam beszabaduló embereket, én az emeletre sietek és a szobámba megyek.

A holmimat már tegnap összekészítettem, ezzel nem kell bajlódnom. Amennyire Sejin derűlátó volt, annyi cuccot pakoltam csak el, nem többet. Szerinte idő kérdése és túllendülünk ezen is. Legyen igaza. 

- Hát itt vagy! - Bo hangja térít magamhoz. Bejön a szobába, aggódva szemlél és talán észre sem veszi, de kezei  a hasára simulnak. - Nála voltál? - céloz Haeri-re. 

- Igen. Elmondtam neki mindent. 

- Úgy érted...?

- Úgy. Az egészről tud - leülök az ágyra, Bo mellém ül. - Sikerült megbeszélnetek a dolgokat Jeongguk-kal? 

- Azt hiszem még kell neki egy kis idő, hogy teljesen lehiggadjon. 

- Szólnod kellene neki a babáról. Én - tétován Bo hasához érek. - El sem hiszem, hogy Jeongguk az első közülünk, aki apa lesz. 

- Szerinted ezzel akadályozni fogom? Egy baba nagy felelősség és én nem akarom, hogy miattam le kelljen mondania a karrierjéről.

 Döbbenten nézek rá, alig hiszem el, amit mond. 

- Bo, ha Jeongguk úgy dönt, hogy abba akarja hagyni a karrierjét, az száz százalékig azért lesz, mert a saját akarata. Eljár az idő a fejünk fölött, évek óta benne vagyunk a szakmában és mostanában egyre többször fordul meg a fejemben, hogy ideje lenne befejeznünk. 

Rajta a sor, ő néz rám tágra nyílt szemekkel. 

- Ha Jeongguk abba hagyja, akkor nem folytatjuk tovább. Heten vagyunk egy csapat, ez már bebizonyosodott. Egyel kevesebb taggal nem vagyunk képesek dolgozni és nem is akarnánk. Hidd el, senki nem hibáztatná őt emiatt. Egyszer mindegyikünk családot alapít és ki tudja jobban, mikor jön el ennek az ideje, ha nem mi? 

Bo a vállamnak dönti a fejét, tudom, hogy sír. 

- Én boldog vagyok, hogy nektek ez ilyen hamar összejön. Így kell lennie. 

Kopognak az ajtón, Sejin dugja be a fejét és egy pillanatra átsuhan valami az arcán. Meglepettség, amiért lát és azért, mert Bo az én vállamon sír. 

- Ideje indulnunk - mondja, mire Bo némileg összeszedi magát és feláll mellőlem. Mielőtt kimenne az ajtón, még vissza fordul felém.

- Már elbúcsúztál tőle?

HAERI

Félálomba tapogatózok, de Jimin eltűnt mellőlem. Nehezen szokja meg a szemem a fényt, azonban a félelem, ami elkap a hiányától, erősebb. Felülök az ágyon, körbe nézek a szobában. Nincs itt. 

A telefonomért nyúlok, az lemerülve, sötét képernyővel amolyan gúnyos jelenléttel pihen a földön. Tekintetem megakad az íróasztalom közepén heverő jegyzetlapon, amin közelebb érve Jimin kézírását látom meg. 

" Haeri,

Muszáj elmennem anélkül, hogy szólnék neked róla, különben nem bírnám megtenni. Érted, ugye? Akkor találtalak meg újra, mikor mindketten készen álltunk rá. Így kellett lennie, ebbe hiszek. Mert bár sok minden bizonytalan most, van, aminek nem látok a végéig, de te... Te vagy a legjobb dolog, ami történt velem az elmúlt hét évben. Nem érdemellek meg, hiszen megint itt kell hagyjalak és nem tehetek semmit ellene, magamnak köszönhetem. Mégis azt kérem, hogy várj! Vissza jövök hozzád. 

J. "

Olyan erővel szorítom a papírt, hogy az megadja magát és elszakad. Pont, mint én. Megadom magam az érzéseimnek. Cipőt húzok és rohanni kezdek. Végig dübörgök a folyosón, épp csak nem taknyolok el a lépcsőfordulókban. A kártyám fent marad a szobában, így a portás legnagyobb döbbenetére átbújok a beléptető rendszer alatt. 

Nem törődök semmivel. A legkevésbé sem izgat, hogy sötét viharfelhők gyülekeznek a város felett. Leintek egy taxit, annak ellenére, hogy egy árva won sincs nálam és a reptérre vitetem magam. Nem kések el. Nem késhetek el, most nem. 

Mikor a sofőr leáll, bocsánatkérően belenézek a visszapillantójába és fizetés nélkül kimászom az autóból. Ő utánam kiabál, de én csak futok, ahogy a lábam bírja. Meglátom azt az ijesztően nagy tömeget, ami az egyik terminál előtt ácsorog. Ugrálok, hátha kiszúrom őt is a tömeg takarásában, ám ekkor bemondják, hogy a járat, ami Busan-ba megy, öt perc múlva indul. Hátra arcot csinálok, kisietek a reptér épületéből és a gépet keresem. Hamar meg is találom, a szintén ott gyülekező lányok hada megkönnyíti a dolgom. A szívem a torkomban dobog, a tüdőm pihenőért kiált, nem állok meg. 

Meglátom őt. Abban a pillanatban az ég hatalmasat dörren és esőcseppek kezdik áztatni a betont, a repülőgépeket, engem. Közelebb megyek, a hangzavar, amit a rajongók okoznak, elnyom minden más zajt. 

Drága Jimin, nézz hátra! Csak még egyszer láss meg, ahogy itt állok és az életben másodjára is úgy hozza a sors, hogy végig kell néznem a távozásod. Ezer közül is megismernélek, hiába rejtegeted az arcodat most is, bújsz maszk és sapka mögé. Még két lépcsőfok...még egy...Jimin! Megfordulsz, mintha hallanád a gondolataimat. Megérezted, hogy itt vagyok, ugye? Az eső ekkor már ömlik, mintha dézsából öntenék és te csak állsz ott a lépcső tetején, nem törődve azzal, hogy elázol. A rajongók hangosabbak sikítanak, valaki be akar terelni téged a gép ajtaján, de nem mozdulsz. Engem nézel, én téged. Újabb mennydörgés, újabb pillanat. A szemedbe nézek, mozdulatlanok vagyunk. Tudom, most arra gondolsz, amire én. Érzed az eső illatát, hallod a dörgést és látod magad előtt, ahogy hét éve ott hagytál a viharban, meg azt, hogy az újra találkozásunk első napjain is szakadt az eső. Mintha hozzánk tartozna, tőlünk függne, a nehéz időktől, amiket átéltünk és átélünk. A leveledre gondolok, rád. Felnézel az égre, majd ismét rám és megértelek. Egyre gondolunk, mint már oly sokszor. Arra, hogy örökké nem eshet. 

~*~

Sziasztok! Elérkeztünk hát a könyv első évadzárójához. Remélem (szinte) már minden világos mindenkinek. Ha nem, semmi pánik, a következő évadban jönnek válaszok, folytatások. Szeretném megköszönni, hogy itt vagytok és az első évad befejezésekor elérjük az 1000-es olvasottságot. 

Vigyázzatok magatokra! Hamarosan jövök a folytatással (mint azt már megszokhattátok). 

R.