Örökké nem eshet ✓

5. Fejezet

HAERI

Miután Jimin eltűnt a kávézóból, Kai semmi hasznomat nem vette. Azon kívül, hogy összetörtem egy csészét és felborítottam a felmosóvödröt, igazán nem csináltam más. Kérdezgette ugyan, mégis mi ütött belém, esetleg az a vendég mondott valamit, amelyik pont akkor hagyta el a kávézót, mikor ő visszajött, de nem tudtam válaszolni neki. Leültetett a konyhában és hagyta, hogy ott is maradjak míg nem volt rám nélkülözhetetlenül szükség. 

Már a szobámban vagyok, az ablakpárkányon ülök egy pléddel takarózva és az egyetem területét figyelem, ameddig a szemem ellát. 

Nem tulajdoníthatom véletlennek ezt. A napokban erősödött fel újra a bennem lévő szomorúság és bosszúság miatta, erre hirtelen megjelenik a kávézóban? Ott, ahol még egy napja sem dolgozom. Mintha előre megéreztem volna, hogy újból felbukkan az életemben. Ötletem sincs hogyan talált meg, azt pedig végképp nem tudom, miért pont most? 

Azt mondtam Kai-nak, hogy a legközelebbi alkalomra összeszedem magam és biztosítottam róla, az általam okozott kárt is gond nélkül kifizetem. Erről hallani sem akart, nem engedte, hogy pénzt tegyek a kasszába. Felelősnek érezte magát, mivel akkor épp egyedül hagyott, holott nem tehette volna. A műszakom végén futva tettem meg a távot a kollégiumig, nem is néztem körbe és csak akkor lélegeztem fel, mikor a szobámba értem. 

Azóta itt ülök, kémlelem az embereket, hátha újból meglátom őt. Mert kétség sem fért hozzá, Jimin volt az. A külseje alapján nem tudtam volna megmondani, de a hangja...Az volt az, ami elárulta. Talán afelett is elsiklottam volna, ha nem ébred fel bennem valami. Az az ismerős érzés, amit akkor éreztem, ha a közelemben volt. És amiről azt hittem, soha nem fogom már érezni. 

JIMIN

Megvárom, míg Bo jön át a szobámba. Először nem kérdez semmit, csak letesz egy szeletelt almával teli tányért az asztalomra és kíváncsian néz. Folyamatosan érzem, hogy bámul. 

- Mi az? - kérdezem, pedig egyértelmű.

- Nagyon magad alatt vagy. Szeretném tudni mi történt. 

Mély levegőt veszek, az arcomat egy párnába temetem mert a szégyentől lángol az arcom, ahogy eszembe jut a pár órával ezelőtt történt találkozás. 

- Elmentem megkeresni és meg is találtam. De elszúrtam - részletesen mesélek Bo-nak, közben akárhányszor kimondom Haeri nevét, az az arckifejezése jut eszembe, amit akkor láttam rajta. Egy perces hallgatás után Bo végre megszólal:

- Ezt muszáj rendbe hoznod. Menj oda és beszélj vele rendesen!

- Te nem láttad az arcát. Olyan volt, mintha kísértetet látott volna.

- Ezen ne csodálkozz! Csak egy zaklató csinálná így a dolgokat, mint te. 

Igaza van és ettől még inkább rosszul vagyok.

- Majd talán jövő héten oda megyek és...

- Nem. Most kell menned. A reakciójából ítélve biztosan felzaklattad és jó lenne mihamarabb elrendezned ezt. Ne csak magadra gondolj! 

- Pont ez az, hogy rá gondolok - csapok az ágyra, kissé felemelem a hangom is, amitől Bo meghökken. - Ne haragudj, csak...

- Szedd össze magad és menj! Jimin, bocsáss meg, amiért ezt mondom, de hét évet már elvettél tőle. 

Bocsássak meg? Miért? Azért, mert a szemembe meri mondani az igazságot? Ha valaki, akkor Bo tudja, milyen fontos az idő. Nagy hatalma van, könnyen befolyásolja az embert és ha nem vigyázol, az idővel futott versenyből rosszul jössz ki. Mindig is utáltam veszíteni. De ez persze nem azt jelentette, hogy mindenből győztesen kerültem ki. 

- Ne szólj erről a többieknek! - kérem, közben lemászok az ágyról és vissza veszem a még mindig nyirkos pulóverem. Bo bólint. 

- Lakat a számon. 

°°°

Gyalog vagyok, ugyan úgy sapka és maszk takar. Az eső továbbra is zuhog, teljesen eláztatva a ruhámat. Fejemet lehajtva közlekedek, csak akkor nézek fel ha lámpához érek. Nem telik el húsz perc, az egyetemhez érek. Vissza megyek a kávézóhoz, de nem megyek be, kintről figyelem, ki van a pult mögött. Egy szőkére festett hajú srác szolgál ki néhány vendéget, mást nem látok körülötte. Úgy döntök bemegyek és beállok a sor végére. 

Szó se róla,a  hangulat kellemes ezen a helyen és ahogy megérzem a kávék, sütemények illatát, már értem miért ezt a helyet választotta Haeri. Régebben is szerette ezeket az illatokat, a frissen őrölt kávé volt a kedvence. Megszidom magam, amiért a régi idők alapján próbálom elemezni őt. Meglehet, hogy nem ezek a tényezők játszottak szerepet a munkahely választásában. Elvégre igencsak nagy ellentétben áll egy tengerbiológusi állással. 

- Szép napot! Mit adhatok? - a fiú üdvözöl, mosolyogva várja a rendelésem. 

- Ahn Haeri-t keresem. Itt dolgozik, nem? - igyekszem normális hangot megütni, ne tűnjek furcsának. Ez az öltözködésemet tekintve lehetetlen, már ott elbuktam. 

- Már lejárt a műszaka mára. Egy barátja vagy? - erre nem válaszolok. Nincs jogom a barátjának nevezni magam. 

- Viszlát. - elköszönök, ott hagyom a pulton támaszkodó srácot és kilépek az esőbe. 

Ahhoz a kollégiumhoz megyek, amelyiknél a portás segített délután. A bejáratnál meglátom a kártyaleolvasót, vagyis csak úgy nem sétálhattam be. Bekopogok a porta üvegén, ugyan az a pasas ül bent. 

- Elnézést, Ahn Haeri vissza jött már? 

- Ki kérdezi? - na, igen. Ez nehezebb lesz, mint hittem. 

- Egy szaktársa vagyok. Nála maradtak a jegyzeteim - hazudom.

- Értem, kölyök. Akkor szólj neki, hogy hozza le őket. Nem engedhetlek be - azzal visszadől a székébe és tovább nézi a sorozatát. Fejben felmérem az esélyeimet, vajon ha átugrok a leolvasórendszer fölött, mennyi idő alatt találhatom meg a szobáját anélkül, hogy a portás elkapna.

Lemondó sóhajjal kisétálok az utcára, készülök a hátam mögött hagyni ezt a helyet. Ekkor érzem meg. Bizsereg a tarkóm, mint mikor valaki nagyon erősen bámul. Szinte lehetetlen, hogy ezt egy ember ne vegye észre. Megfordulok, felnézek a kollégiumra és a második emeleti szobák egyik ablakánál meglátom őt. Engem néz, egymást nézzük. Hátra tűröm a kapucnim, leveszem a sapkám és a maszkot az arcomról. Most már tisztán láthat, nem marad benne kétség, valóban én állok az ablaka alatt. Bármit megadnék azért, hogy beleláthassak a fejébe. Percekig nézzük egymást, minden túlzás nélkül. Már didergek, a fogaim összekoccannak a vacogástól és a cipőm is teljesen átázik. 

Haeri hirtelen kinyitja az ablakát, kitámaszkodik a külső párkányra. Egy pillanatra meghűl bennem a vér, hogy a szemem láttára zuhan ki. 

- Miért? - kérdezi kiabálva, az eső tompít a hangerején. - Miért pont most? 

 - Én sem tudom - kiabálok vissza. Mennydörgés ijeszt meg, az eső jobban rákezd és nemsokára már csak halvány körvonalat látok Haeri-ből. 

Ott állok a szakadó esőben, próbálom kitalálni mit tegyek, mit mondjak. Haeri eltűnik az ablakból, becsukja maga után és én tehetetlenül fújom ki a levegőt. A leheletem látszik, a testem remeg a hidegtől. 

A következő pillanatban felbukkan a kollégium bejáratánál, feje fölött esernyővel. Földbe gyökerezett lábbal nézem, ahogy közeledik felém. Készülök a beszédre, átdörzsölöm az arcom, hogy felmelegedjen és ne csak dadogásra legyek képes. Haeri elém ér, megemeli a kezét, amelyikben az esernyő van, hogy felém tartsa és mielőtt bármit is mondhatnék, másik tenyere a magasba lendül, az arcomon pedig egy évek óta felgyülemlett dühtől erős pofon csattan.