Örökké nem eshet ✓

2.1 Fejezet

8 nappal később

JIMIN

A vonatállomás felé tartok. Nyári meleg issza bele magát fekete pólómba és átkozom magam, amiért hosszú nadrágot vettem. Folyik rólam a víz, a fejemen lévő sapka csak annyiban segít, hogy az arcom egy részét takarja. Mondjuk, a maszk és a napszemüveg kiegészíti, így nem nagyon kell aggódnom. Ennek ellenére a sansz meg van rá, hogy bármikor megállít valaki, vagy valami véletlen folytán felismernek. 

Elhessegetem ezeket a gondolatokat, nem akarok rájuk gondolni. Csak haladok tovább, minden lépéssel közelebb kerülve az állomáshoz. Emberek sietnek körülöttem, csatlakozás után rohanva, vagy épp munkába igyekezve. Reggel kilenc óra, de a Nap hét ágra süt, kétség kívül berobbant a nyár. Négy napja nem esik eső, minden száraz és poros. Négy napja már annak...

Kettesével szedve a lépcsőfokokat, beérek a váróterembe. Még fülledtebb levegő csap meg, a kezemben szorongatott üveg vízre szorítok és a váróterem falán lévő órára pillantok, majd az érkező járatok táblájára. Még három perc. A vonat vagy késik, vagy siet, de sosem pontos. Legalábbis mikor az ember a leginkább várná, valami mindig történik és nem jönnek időben. 

Kisétálok a peronokhoz, neki dőlök az egyik oszlopnak, ahol árnyékot látok és elő veszem a telefonom. Nem jelez üzenetet. Lejjebb húzom a maszkom, belekortyolok a már langyos vízbe és egy fintorral az arcomon kidobom az üveget a kukába. 

Meghallom az érkező vonatok hangját és az eddig csak lappangó izgalmam felerősödik. A tenyerem izzad - eltekintve a hőségtől -, és a szám kiszárad, holott az előbb ittam. Nem lépek ki az árnyékból, onnan figyelem, ahogy a szöul-i vonat beér a peronhoz, lelassít, majd teljesen megáll. 

Én próbáltam türtőztetni magam. Tényleg, Isten látja lelkemet, nem akartam őt megzavarni abban, hogy élje az életét nélkülem, míg vissza nem megyek. De három nap elég volt ahhoz, hogy ő maga mondja azt: eljön hozzám. És én nem ellenkeztem. 

Tömegesen kezdtek leszállni az emberek, sietősen mennek a váróterem vagy a metró lejáró felé. Hátrébb húzódok, csak amíg meg nem pillantom őt. Átgondolnom sem kell, mit teszek. A lábaim maguktól mozognak, az arcomra kiül a vigyor, bár ezt senki más nem láthatja. Leveszem a napszemüvegem, ő is észrevesz, a tekintetünk pont úgy fúródik egymáséba, mint azon a négy nappal ezelőtti reggelen. Négy napja...

Felém siet, oldalazva kerüli ki az embereket és mikor elém ér, megáll. Az ő arcát nem fedi semmi, csupán egy vékony szalmakalap van a fején, amit egyszerűen imádni valónak találok. Hosszú, bokáig érő szoknyájába belekap az a minimális szél, ami mögüle jön, így orromat ugyan akkor megcsapja az illata. Itt áll előttem és én nem bírom felfogni. 

- Jimin - suttogja csak a nevem, nehogy valaki körülöttünk meghallja. 

- Én mondtam, hogy várj meg, mert vissza megyek hozzád - mondom, közben közelebb lépek hozzá. 

- Igen, tudom.

Haeri nem várt. Nem engedte, hogy az idő, mint bizonytalan tényező újra közénk álljon. Ő lépett, ismét és én nem győztem elég hálásnak lenni érte.

- Itt vagy.

- Nem is ölelsz meg? - tárta szét mindkét kezét és én azonnal a karjaimba zárom. Beleremegek a jóleső érzésbe, már-már földöntúlian jó. Szinte olyan, mintha valóban megtörténne. Hirtelen szomorúság lesz úrrá rajtam, a kezeim kétségbeesetten kapaszkodnak belé és meghallom, ahogy mögülünk többen is a nevemet sutyorogják. Ne! Fogjátok be! - Jimin? Mindenki minket néz - Könyörgöm, ne! Menjetek innen! 

- Ez Park Jimin! - egy lány hangosabban beszél a kelleténél, hangzavar támad. 

Már ott is vannak körülöttünk. A rossz érzésem egyre erősebb, fojtogató és ekkor kicsúszik Haeri keze az enyémből. 

- Jimin! - sikít, de nem látom őt. Tömeg gyűlik körénk, elsodorják őt tőlem és bármennyire is próbálok utána menni, megtalálni őt, nem megy. Vissza tartanak, valaki a derekamnál fogva, más a kezemet ráncigálja. Egy férfi lerántja rólam a sapkát, egy másik nő letépi az arcomról a maszkot és vakuk villognak a szemembe. 

- Haeri! - a nevét üvöltöm, de csak zokogásának hangját hallom. Elveszik tőlem, a dühös rajongók hada tereli őt messzebb tőlem, egyenesen a peron széléig. Vonatok hangos zakatolásának fülsértő robajától hagy ki a szívem egy ütemet. - Ne! - látom, ahogy valaki a sínekre löki őt, pont akkor, mikor egy másik vonat is...

Felriadok. Hangosan, zilálva kapkodok levegő után, úszok a verítékben és mindkét kezemmel a lepedőt markolom. Apró, fehér pöttyöket látok csak a plafonon, miután kinyitom a szemem, a pulzusom az egekben és alig jut elegendő oxigén a tüdőmbe. A sötétben tapogatózva keresem az ablakom kilincsét és teljesen kitárom azt. Leveszem a pólómat, ami izzadságtól nedvesen tapad a bőrömhöz és remegő kezekkel a szoba másik végébe hajítom. 

Az ágyam melletti éjjeliszekrényhez nyúlok, de a poharam üres. Mintha a lábaim zseléből lennének, vissza-vissza esek az ágyra és mély levegőket kell vennem, hogy némileg magamhoz térjek. Csak egy álom volt. Egy rossz álom. A poharammal együtt a telefonomat is magamhoz veszem és kimegyek a folyosón lévő fürdőszobába. Felnyomom a villanyt, megijedek a saját tükörképemtől. A hajam itt-ott égnek áll, míg máshol a fejemre lapul és a szemeim alatt nagy karikák jelzik: napok óta kialvatlan vagyok. Újra töltöm a poharam, kortyolok belőle párat, majd leteszem a csap mellé és a telefonom kijelzőt feloldva a hívásnaplót nyitom meg. Hajnali fél három. Az ujjam elidőzik a neve felett, hezitálok. 

Nem ez volt az első ilyen álmom, de mind közül eddig ez volt a legrosszabb. Nyolc nap, hét álom. Az első éjszaka megzavar a mennydörgés, így fent maradtam reggelig és a rémálmok elkerültek. De azóta...

Fülemhez emelem a telefont és várok. Pár csörgés után a búgás megszűnik.

- J-Jimin? - hangja álmos, halk. 

- Haeri, jól vagy? - nem kérek bocsánatot, amiért felkeltem. 

- Miért ne lennék jól? Valami baj van? 

Neki még nem szóltam az álmokról. Jobb, ha nem tudja őket, csak felzaklatnám. Eközben nekem a létezés is nehezemre esik egy-egy ilyen éjszaka után. 

- Csak mondd ki, hogy jól vagy ha tényleg úgy van. 

Hallgat. 

- Jól vagyok, Jimin. 

- Akkor jó. Hagylak aludni. 

- Minden rendben? - dehogy, semmi sincs rendben. 

- Igen. Majd beszélünk reggel. 

Kinyomom a hívást és tudom, Haeri nem hiszi el, amit mondtam. Átlát rajtam, mint már oly sokszor. Lenyomom a villanyt a fürdőben, visszamegyek a szobámba és kiülök az ablakpárkányra. Ahogy minden ilyen álmom után szoktam. Az eget kémlelem, jól esik az éjszaka hűvös levegője a még mindig felhevült bőrömön. 

Csak egy álom volt, nem fog megtörténni. Ennél sokkal, de sokkal óvatosabbak leszünk. Nem fog...

Érzem, ahogy a könnyek végig folynak az arcomon. Eddig egy álom után sem sírtam, de úgy tűnik, ez túllendített egy tűréshatáromon. Nem tudom, hogyan bírnék elviselni még egyet. Minden egyes nap, távol tőle, csak rosszabbá teszi, az álmok egyre durvábbak és valósághűek és, ami a legrosszabb: egyszer sem tudtam megmenteni őt. 

~*~

Csodás Vasárnap délelőttöt! 

Remélem mindenkinek jól és kellemesen telik a hétvégéje. Megérkeztem a második évad első fejezetével, vagyis inkább prológusával. Hamarosan jövök a többi résszel is (talán ma, talán holnap) és belekezdünk ebbe a - kicsit - hosszabb évadba. A részekkel igyekszem a megszokott tempóban jönni, viszont mindeközben javítom az Amíg emlékszel rám részeit is  :)