Örökké nem eshet ✓

Epilógus

7 hónappal később

JIMIN

Az idő mindenek felett áll. Persze megpróbálhatod legyőzni, vagy a saját oldaladra állítani, de ez nem sikerülhet mindig. Versenyt futni vele pedig egészen bátor húzás, ha már rezeg a léc a fejed fölött. 

Én mégis megtettem, nem egyszer és mindig győztesként kerültem ki. Mondhatnánk úgy is, hogy beintettem az időnek. 

Hét év nem kevés. Mindegy milyen oldalról nézi az ember, egy év alatt is rengeteg minden történhet, hát még plusz hat mire képes? Sok mindenre. Gyökeresen megváltoztathatja az embert, vagy épp ellenkezőleg: a test és lélek megreked, nem érik változások, nem fejlődik, egyedül marad. Rám ez sosem volt jellemző, pedig sokszor azt hittem, teljesen egyedül vagyok, nincs mellettem senki és semmi, holott állandóan össze voltam zárva hat másik sráccal. Egy valami mindig közös volt bennünk: az álmunk. És az be is teljesedett. Még ha az a hét év az életemben hiányos is volt, egy valamit véghez vittem. Éltem. Úgy éltem, ahogy szerettem volna, azt tettem, amire vágytam és a csúcsnál is tovább jutottam. Egyszerűen nem volt megállás számunkra, egészen majdnem két évvel ezelőttig, amikor is meg kellett állnunk és szembenéztünk a hírnév keserű oldalával. Próbára tett minket, a magunkba és egymásba vetett hitünket. Yoongi szavaival élve, mindez egy hatalmas lecke volt és mi tanultunk belőle. Átértékeltük az élet adta lehetőségeinket, a prioritásunkat, a testi és lelki kapacitásunkat, ami nélkül nem léphettünk volna tovább. Újult erővel vágtunk bele, ott folytattuk, ahol abba hagytuk. Megtörten, de együtt és addig, amíg bírtuk. Hazugság lenne azt mondani, hogy az a néhány hónap nem hagyott bennünk maradandó sebeket azután.

 Mindennek eljön az ideje, mindennek megvan a helye és a miértje. Nem keresek már válaszokat, nincsenek kérdéseim. 

Az ügynökség előtt állok, zsebre tett kézzel meredek fel az épület homlokzatára és azon vagyok, hogy a lábaim megmozduljanak. Percek óta harcolok magammal, mégsem bírok megtenni egyetlen újabb lépést sem. 

- Földbe gyökerezett a lábad? 

- Azt hiszem - mormogom, nagyot nyelek. - Nem arról volt szó, hogy előadásod lesz? 

- Ez megint csak egy akkora dolog az életedben, hogy örökké bántam volna, ha kihagyom - Haeri kiveszi bal kezemet a zsebemből és megfogja. - Miért nem mész be? 

- Mert félek. 

- Mitől? 

- Hogy egyedül leszek - én vagyok itt. A másik hat fiú is éli az életét, persze Hoseok napokon belül csatlakozik hozzám és együtt tartjuk a táncórákat, de ez most mégis nagyon más. Hosszú idő elteltével most először lépnék be az épületbe úgy, hogy nincsenek itt velem. Se ott bent. Még csak a közelben sem. 

- Sosem vagy egyedül - szorítja meg a kezem és ekkor rá nézek. 

Néha a múltban ragadni nem bűn. Gyakran előfordul, de ez is csak azt bizonyítja, milyen szoros kötelék volt, van és lesz is köztünk, amit sehogy sem akarok elengedni. Soha.

- Velem maradsz? - kérdezem a szemébe nézve. Az ajkaival megérinti az enyémeket és lehunyom a szemem, hogy vissza rántson a jelenünkbe. 

- Mindig.