Örökké nem eshet ✓

8. Fejezet

JIMIN

Amint a próbának vége, felmegyek a szobámba, hogy lezuhanyozzak és átöltözzek. A folyosóról beszűrődő hangok és kiabálások alapján a többi srác Bo-val együtt vacsorázni készül. Nem szóltam nekik a kimaradásomról, nem is szeretnék. Ezt az egész ügyet Haeri-vel egyelőre jobb titokban tartani előttük. Amíg semmi sem biztos, minek kiabáljam el? 

Lifttel megyek le a bejáratig, sikeresen elkerülök mindenkit és észrevétlenül hagyom el az épületet. A forgalom ilyenkor majdhogynem tetőzik, sokan most indulnak haza munkából vagy mennek bevásárolni. Kockáztatok, ahogy tegnap is. Az esély bármikor megvan egy fotóra, felvételre. Igyekszek felismerhetetlen maradni és a rövidebb úton menni. Időn belül érek Haeri kollégiumához. Küldök neki egy üzenetet, két perc múlva megjelenik a porta előtt. A látványától kihagy a lélegzetem egy pillanatra. Egy túlméretezett pólót visel, rövidnadrággal és a haját lazán oldalra kötötte. Hétköznapi, nyáriasan laza. Nincs rajta smink és így még szebbnek találom, mint sminkkel. 

Halványan rám mosolyog, a kártyáját lehúzza a rendszeren és ezzel beenged a kapun. Nem köszönünk egymásnak, szótlanul felmegyünk a szobájába és ma több rutinnal, mint tegnap, leveszem a cipőmet, hogy ne koszoljam össze a padlót. 

- Kérsz inni? - kérdezi, miután kinyitja az ablakot és a kinti hűvös levegő betölti a szobát. 

- Igen, az jól esne, köszönöm. 

Két nagy pohár narancslével tér vissza, az egyiket leteszi az asztalára. Most jobban körbenézek. A szobához tartozik egy kis konyha, ami egy falra szerelt pultból és csapból áll. A pulton vízforraló, mosogatószer és evőeszköztartó kap helyet. Egy szekrénye van a mosogató felett, gondolom a tányér és pohár tárolására. 

- A fürdőszoba közös? 

Haeri bólint.

- Kettő van a folyosó végén, hatan osztozunk rajtuk.

Belekortyolok a narancslébe, helyezkedek kicsit a széken és hátra dőlök. Leveszem a pulóverem, mert a szobában már kellemesen meleg van, majd miután a szék támlájára teszem, mély levegőt véve Haeri felé fordulok.

- Mit szeretnél, miről beszéljünk először? 

- Arról, hogy neked milyen volt az elmúlt hét év. Semmit nem tudok rólad - feszengve törökülésbe helyezkedik, hátát a falnak vetve szorongatja a poharát.

- Tele volt hullámvölgyekkel. Nem ment minden olyan simán, mint ahogy sokan hiszik. Miután eljöttem hazulról, belecsöppentem egy olyan életbe, amiről azt gondoltam, csupa móka és kacagás. Hazudnék, ha azt mondanám, nem estem pofára párszor. 

Elmeséltem a kezdeti nehézségeket, a mélypontokat, hagyom, hogy folyjon belőlem a szó, amíg már nem kell innom a kiszáradt torkomra. Haeri arcát figyelem végig, a reakcióit. Párszor úgy látom, mintha fájna neki ezeket hallgatni. 

- Nem bántad meg? - teszi fel a kérdést, ami szerintem egy ideje már a nyelve hegyén volt.

- Sokszor azt hittem, hogy bánom. Közben pedig csak nem tudtam, miként jussak túl bizonyos dolgokon. De a kérdésedre a válaszom: nem. Azt csinálhatom, amire vágytam. Csak a bolondok bánnák meg - válaszolok őszintén. Haeri szája sarkában apró ráncok jelennek meg, lehajtja a fejét, hogy ne lássam a mosolyát. Nem sikerült neki elrejtenie. - Mi az? 

- Borzasztó ember vagyok, amiért sajnáltam tőled ezt a boldogságot, nem? 

A kérdése mellbe vág. Felnéz rám, így láthatom, a mosolya nem boldog, inkább keserű. 

- Miért, én talán nem voltam az, amikor a legnehezebb időszakodban hagytalak magadra? Így történt, nem tehetünk már ellene semmit, Haeri. 

- Képtelen vagyok csak úgy elfelejteni. 

- Pedig egész sok időd volt rá - mondom vállamat rántva. - De én nem is azt mondanám, hogy felejtsük el. Inkább csak túl kéne lépnünk rajta. 

- Azt hittem, te már túlléptél - néz a szemembe. 

- Közel sem. 

Csönd telepszik ránk. A kinti szél becsapja az ablakot, mindketten összerezzenünk. Haeri-t nézem, amíg az ablakon figyel kifelé, én a vonásait memorizálom. Jó pár kérdés maradt megválaszolatlanul, ebből legalább egyet szeretnék még megbeszélni vele. Egyre biztosabb vagyok abban, hogy nem véletlenül találtam meg azt a dobozt az ágy alatt. Most kellett megtalálnom. 

- Mit gondolsz, mi legyen velünk? - a hangom kiáltásként hasít a levegőbe. 

- Őszintén? Fogalmam sincs. Nem tudom, mit is akarok. Van egy kép, a... - elhallgat, úgy néz, mint aki hatalmas titkot fecsegett ki. 

- Kép? Milyen kép? 

Haeri lemászik az ágyról, mellém lép és kihúzza az íróasztala fiókját. Közvetlen mellettem áll, érzem a citrusos parfümjének illatát. Elő vesz egy fotót, habozva felém mutatja. Gondolkoznom se kell, tudom, mikor készült. Az egy éves évfordulónkon csinálta rólunk egy pincér abban az étteremben, ahová elvittem őt ünnepelni. 

- Ezt a képet szoktam elővenni, ha elragadnak az emlékeim. Addig nézem, amíg a harag elő nem jön. Azt könnyebben kezelem. 

Elveszem a kezéből a képet. Úgy tűnt vigyázott rá, sehol egy apró gyűrődés vagy fakó folt. A fotó tökéletes állapotban van. 

- Mérges vagy? - mormogom még mindig a képet nézve. 

- Nem - felkapom a fejem a hangjára. Könnyek folynak le az arcán. - Nem tudom mit érzek. Mióta felbukkantál, minden elmúlt és én nem... 

Elszorul a torkom, ahogy a zokogó Haeri előttem állva két kézzel öleli át magát, nehogy szétessen. Ismerem ezt. A rossz érzéseknél két szarabb dolog van: ha az ember nem érez semmit, vagy ha nem tudja eldönteni, mit kellene éreznie. 

Leteszem a képet az asztalra, felállok és mielőtt meggondolhatnám magam - tekintettel léve Haeri lelki állapotára -, magamhoz vonom és átölelem. Először nem mozdul, aztán ki akar szabadulni a kezeim közül, de nem eresztem. Egyszer már megtettem. 

Feladja a próbálkozást. A kezei átfogják a derekam és szorítanak, felkúsznak a hátamra. Az arcát a mellkasomba temetve tovább sír. Jobb tenyerem a haját simítja, államat a feje tetején nyugtatom és az ablakon keresztül nézem, ahogy a felhők közül előtörnek a napsugarak. Bevilágítják az égboltot, világosságot adnak a szobának. Míg az ő szipogását és nehézkes sóhajait hallani lehet, az én könnyeim némán indulnak útnak. Mereven a napsugarakra koncentrálok és magamnál tartom a lányt, akit régen én törtem össze, most pedig arra készülök, hogy a szilánkjait egyenként vissza illesszem a helyükre.