Örökké nem eshet ✓

2.6 Fejezet

Pár órával korábban

BO

Még mindig két keze közé fogja az arcom, csakhogy az övéről semmit nem lehet leolvasni. Az ajkai kissé elnyílnak, beszívja a levegőt és pislog párat, mielőtt megszólalna.

- Ismételd meg! 

- Babát várok, Jeongguk.

Kezei elmozdulnak az arcomról, kétségbeesetten kapnék utánuk, de megállapodnak a hasamon és mégsem mozdulok. Figyelem a vonásait, amik egyik pillanatról a másikra változnak. Az ujjai óvatosan simítják a már gömbölyödő pocakomat. Bűntudatot érzek, amiért eddig szándékosan bővebb ruhákban jártam és nem engedtem neki, hogy esténként hátulról átkaroljon. Nem akartam, hogy rájöjjön, mielőtt kész leszek én magam elmondani neki. 

- Mondj valamit, kérlek! 

- De hát mikor...vagyis mióta tudod? Mennyi idős? 

- Most lesz nyolc hetes - suttogom, le kell hunynom a szemeimet, de késő, elerednek a könnyeim. - Sajnálom, hogy nem előbb mondtam el. A megfelelő időt vártam és rettegtem, ahogy most is, mert...

- Attól féltél, hogy megint megtörténik - néz fel rám. Csak ekkor tűnik fel, mennyire közel is volt az arca a hasamhoz. - De nem fog. 

- Egy baba hatalmas felelősség, rengeteg idő és én a karriered miatt is aggódom. 

- Bo - csattan fel, mire összébb húzom magam. Végig simít a felkaromon, majd kezei vissza térnek a hasamhoz. - Ugye csak viccelsz és nem gondoltad komolyan, hogy bármit is elétek helyeznék? 

- Nekem nem volt igazi családom, ti vagytok az elsők és a többi srác is...

- Emiatt nem kell aggódnod. Könyörögve kérlek, Bo, verd ki a fejedből ezt az ostobaságot! Senki nem fog az utunkba állni, hogy család lehessünk. Már lassan tíz éve ismerem őket, hidd el, itt mindenki kizárólag a legjobbat akarná a másiknak. Olyan sok erőt és időt beleöltünk a karrierünkbe, de egyszer vége lesz. Vége kell, hogy legyen, mert nem élhetünk úgy örökre és ha eljön az ideje, én elfogadom. 

- Nem kérném, hogy hagyd ott az álmaidat - most én veszem kezeim közé az arcát, kiharcolom, hogy felnézzen rám. - Azok miatt lettél olyan, amilyen most vagy és én oda vagyok ezért a Jeongguk-ért. 

Elneveti magát. 

- Új álmaim vannak, azokkal akarok törődni. Te is tudod, hogy pengeélen táncolunk a bandával, igazság szerint mindannyian tisztában vagyunk vele, de valamiért nem akarjuk beismerni. Viszont most a legkevésbé ezzel szeretnék foglalkozni jelen pillanatban.

Törökülésbe ül a padlón, közelebb tornázza magát az ágy széléhez és nevetnem kell, mert kénytelen vagyok terpeszben ülni, hogy hozzá férjen a pocakomhoz. 

- Helló, kis haver - bújik oda. Nem bírom türtőztetni magam, mosolygok, mint a vadalma, közben a könnyeim megállíthatatlanul potyognak a látványtól. - Apa nagyon fog rád vigyázni. Meg az anyukádra is. Ti vagytok a mindeneim.

- Kis haver? - kérdezem könnyeimet nyelve, Jeongguk úgy néz rám, mintha nem lenne egyértelmű a dolog.

- Fiú lesz. 

- Ezt nem tudhatod. 

- Ez a megérzésem. Persze, egy lánynak ugyan úgy örülnék, legalább hasznát veszem a több évnyi küzdősportnak -megint a hasamhoz hajol, puszit nyom rá a felsőmön keresztül. - Bizony ám, apa szét fogja rúgni minden fiú seggét, aki nem úgy bánik majd veled, ahogyan kell. 

Lehajolok hozzá, magamhoz ölelem és élvezem ezeket a perceket. Sokáig csöndben van, fülét oda szorítja, ahol hallani szeretné a babát, de csalódottan hümmög.

- Ez még picit odébb van - mondom, közben hajába túrok. Boldogan nyújtja Jeongguk a legszebb látványt, homloka ilyenkor vidám ráncokba szalad.

- Mit szólnál hozzá, ha még a születése előtt összeházasodnánk? 

A kérdése váratlanul ér, némi időbe telik, míg felfogom. A gyűrű égetni kezdi az ujjam, eszembe juttatja a lánykérés napját, azt a bizonyos pillanatot, mikor letérdelt elém és a nem éppen egyszerűen alakuló kapcsolatunk után feltette a nagy kérdést. 

- Benne vagyok. 

Megtámaszkodik mellettem az ágyon, felhúzza magát hozzám és mély, sokat ígérő, szenvedélyes csókban részesít. Már tudom, ennek most volt itt az ideje. Nem előbb, nem később. Hálás vagyok, amiért az életem része és osztozhatok vele ebben a boldogságban. Csak egyszerűen hálás vagyok érte. Pontosabban értük. 

Most

Jimin

Haeri a laptopját böngészi, valami levelet olvas, amit az egyik egyetemi professzora küldött neki. Nem látom az arcát, mert háttal ül nekem, de abból, ahogy a szája elé kapja a kezét, rögtön tudom, hogy valami jó hírt kapott. 

- Micsoda lehetőség! - dől hátra izgatottan, majd újra átfutja a levelet, mint aki nem képes felfogni. - Találd ki...

- A jövő évi évfolyamelső is te lettél? - villantok rá egy ezer wattos mosolyt, mire hozzám vágja az asztalán lévő pulóverem. 

- Előadást tarthatok az Óceánok világnapja alkalmából megrendezett ünnepélyen az egyetemen. 

- De hát az nem most volt? Mármint az Óceánok világnapja - nem mintha olyan nagyon tájékozott lennék a dátumokban, de ennyi még nekem is rémlik. 

- Egy hete, viszont az ünnepélyt elhalasztották az igazgató betegsége miatt és áttették az időpontot. 

- Mikorra?

- Jövő péntekre. 

Addig még kilenc nap. Egy pillanatra felötlik bennem a kérdés, elég lesz-e kilenc nap arra, hogy Haeri felkészüljön. Aztán meglátom az arcán tükröződő izgatottságot, ami után kétségem sem marad afelől, ő a legjobb választás erre a feladatra. Kilenc nap még sok is lesz neki. 

- Hát, akkor hajrá - mondom biztatóan. Haeri viszonozza a mosolyom és a laptopja felé fordulva gyorsan gépelni kezd. 

Nézem őt, még így háttal ülve is meg tudom állapítani, mennyire boldog. Azzal foglalkozik, ami igazán érdekli és olyan szakmával kapcsolatban tarthat előadást, amiben az életét látja a későbbiekben. Hallottam már az óceánról és annak az élővilágáról beszélni őt, de biztos vagyok benne, hogy ez az előadás merőben más lesz. 

A lehetőségeimre gondolok, arra, vajon mik lehetnek a végkifejletek, ha én jelen lennék azon az előadáson. Ott nem bújhatnék maszk mögé, nem rejtőzhetek el a kíváncsi szemek elől. Aztán rájövök, mégis miért engem figyelne ott bárki is, ha nem én szerepelnék? Ez nem a színpad, vagyis nem az én színpadon. Haeri lehetne a középpontban, én csak csöndes megfigyelő, támogató lehetnék. 

Újra ránézek, a vágyam, hogy lássam őt az előadása közben, nem csillapodik, csak egyre nő. 

- Haeri, ezen a kongresszuson csak az egyetem diákjai és tanárai vehetnek részt? - kérdésem hallatán félbeszakítja az írást, válla fölött rám mosolyog. 

- Nem - nyújtja el a válaszát. - Ugye azt akarod kérdezni, hogy...?

- Én is elmehetek? 

- Örülnék, ha ott lennél. Amennyiben ez nem jelent problémát neked, vagy az ügynökségednek.

Odébb dobom a telefonom, lemászok az ágyról és mögé lépek. Fejét hátra dönti, lehajolok hozzá és csókot nyomok az ajkaira. 

- Tojok rá magasról, min problémázik az ügynökség. 

Hagyom, hadd fejezze be a válaszlevelet. A telefonom rezgésére figyelek fel, elengedem a vállait és az ágyhoz lépek. Három betű, ennyiből áll a név. A pillanatnyi örömöm szertefoszlik, a torkom elszorul és tétován emelem a fülemhez a telefont. 

- Jin?