Örökké nem eshet ✓

14. Fejezet

2 nappal később

HAERI

Vonaton ülök, kezemben egy csokor virággal, amit Cheolmin hozott el az állomásra, mielőtt felszálltam volna a vonatra. Rajta kívül Kai és édesanyám írtak pár sort, az utóbbinak szóltam, hogy két átszállás és közel három óra zötykölődés után érkezem majd. A soraiból ítélve örült nekem és reméltem ez így is marad, amíg otthon vagyok. 

A telefonom rezeg, üzenetem érkezik. 

" Boldog születésnapot, Haeri! " Jimin küldte. 

Kinézek az ablakon, a mellettünk elsuhanó tájat figyelem és érzem, ahogy mosolyra húzódik a szám. Még ha rövid ideig is tart, mert eszembe jut, mennyire eltávolodtunk egymástól, napok óta először mosolygok őszintén. 

°°°

Busan forgalmas utcáin csukott szemmel is hazatalálnék. Taxit hívok az állomáshoz, tíz perc múlva a ház előtt állunk meg. Miután kifizetem a fuvart, a vállamra kapom a táskámat és előveszem a kulcsom. Ahogy benyitok, citromfű illata csapja meg az orrom. 

- Haeri - anya az emeleti folyosóról kiabál le nekem. Hamarosan meglátom őt a lépcsőn, tárt karokkal siet felém. Leteszem a táskámat az ajtóban, hogy megölelhessem. - Istenem, olyan régen láttalak! 

Ez nem véletlen. Az új párjával kölcsönösen nem szimpatizáltunk egymással, a kollégium pedig remek lehetőséget ad arra, hogy ne is kelljen elviselnem őt magam körül. Nem szeretem, megváltoztatja anyát és korábban, mikor sűrűbben jártam haza, rendszeresen veszekedésbe torkolltak a vacsorák, vagy már a reggelek is. 

- Hiányoztál, anya.

- Te is nekem, drágám. Gyere beljebb! Segítek felpakolni a szobádba. Meddig maradsz? - a túlcsorduló öröme váratlanul ér ugyan, de kiélvezem. Együtt megyünk fel a szobámba, ami a legutóbbi hazalátogatásom óta is ugyan úgy van. Négy hónapja talán még az ablak sem volt kinyitva. 

- Három napot csak, hétvégén dolgozom. 

- Ó, igen! A kávézó, említetted. 

Nem pakolok ki a táskámból, félig-meddig gyanakvó vagyok. Nagy a csönd a házban, nem hallom azt a messziről felismerhető, mély basszust, amihez már egészen hozzá szoktam ilyenkor. 

- Anya - benézek a fürdőszobába, a nappaliba érve pedig már leplezni sem tudom a kíváncsiságom. - Hol van Dongjun? 

Az eddigi jó kedve megszűnik, de a mosoly az arcáról nem tűnik el, csak halványabb lesz. Saját magamra ismerek ebben a reakcióban és rájövök, miért nem válaszol a kérdésemre. Anya szomorú. Mi több, maga alatt van és ezt egészen idáig jól is takargatta. 

A konyhába érve kávét készít, közben beszélni kezd. Elmondja, hogy Dongjun három hete egy szó nélkül ment el. Pont, mint apa. Mivel tudta, nem ápolok vele valami fényes viszonyt, nem mondta el. Egyedül ment keresztül ezen azért, hogy ne terheljen engem. Rosszul érzem magam miatta, ugyanakkor megkönnyebbülök. Dongjun nem volt az a tipikus tiszteletet megadó férfi. Sokszor nyomdafestéket nemtűrő hangnemben beszélt anyával, főleg, ha nem úgy mentek a dolgok, ahogy azt ő szerette volna. Közel két évet voltak együtt, ez az apával való házasságához képest semmi. 

- Nem értem, miért hagyott el. De ha menni akar, hagyni kell, hadd menjen - belekortyol a kávéba. - Túl leszek rajta, nem kell aggódnod! 

- Haza jöttem volna, ha szólsz.