Örökké nem eshet ✓

2.12 Fejezet

5 nappal később

JIMIN

A napok ugyan úgy teltek. Ideiglenesen vissza költöztem a kollégiumba, egyeztettem a többiekkel és végül abba maradtunk, hogy búcsúkoncertet adunk kereken egy hónap múlva. Jeongguk szeretné, ha nem húznánk túl sokáig, mert a lehető legtöbb időt akarja Bo mellett tölteni, akit igencsak megvisel a terhességének korai szakasza. Rosszullétektől, hirtelen étvágytól, majd étvágytalanságtól szenved és sokszor a legváratlanabb pillanatokban jön rá a fáradtság. 

Mindezek után elérkezett a mai nap, ami történetesen Haeri nagy napja. A szállodai szobában töltött délelőtt óta nem került szóba köztünk az, ami ránk várhat. Ott, akkor kicsit elszólta magát, de nem kérdeztem rá, nem faggattam, hogy mire célzott. Nem tudta, viszont én tudtam és megfogadva Jin tanácsát, csöndben maradtam. 

A kollégiumi szobájában készülődünk. Egy fekete öltöny veszek fel, holott kint tombol a nyár és csak remélni merem, hogy az egyetem épületében nem lesz annyira fullasztóan meleg. Miközben a nyakkendőmet kötöm, Haeri megköszörüli a torkát, jelezve, hogy megfordulhatok. Rögtön elmosolyodok, ahogy meglátom. A térdéig érő ruhája remekül áll rajta, kiemeli csípője vonalát és nem takarja el a lábait, csak épp annyira, hogy felébressze az ember kíváncsiságát. A ruha ujja csipkézett, haja a vállára omlik és a magassarkújában még inkább elveszi az eszem. Oda lépek hozzá, bal karomat dereka köré fonom, magamhoz húzom egy gyors csókra. 

- Lélegzetelállító vagy. 

- Ami azt illeti - nyúl a nyakkendőmhöz és megigazítja. - Ez rólad is épp úgy elmondható. 

A telefonja megcsörren, sejtem, hogy a Kai nevű srác hívja. Miután megbeszélték, hol találkozunk, elindulunk az egyetem felé. Nehezen bírom abba hagyni a forgolódást, nem követ-e minket valaki, de Haeri nyugtatóan rászorít a kezemre. Mert igen, kéz a kézben vonulunk végig az egyetem és a kollégiuma közötti területen. Ahogy rásandítok, újra és újra végig nézek rajta. Kihúzom magam, büszkén feszítek mellette, arcomon levakarhatatlan vigyor. A vihar előtti csend kifejezés jellemez minket. 

Haeri magasba emeli a kezét, int és Kai közeledő alakjára leszek figyelmes. A srác most kivételesen nem kötényben, hanem egy sötétkék zakóban lép elém. Kezet nyújt, biccent és én viszonozom a gesztust. Nem felejtem el, hogy ő volt az, aki szándékosan féltékennyé tett, ezzel elérve mindhármunk célját. Kai okos, ez már ránézésre is egyértelmű. 

Hárman sétálunk be az egyetem hatalmas ajtaján és szinte azonnal, puszta megszokásból az arcom elé emelem a kezem. Haeri észreveszi ezt a mozdulatot, kíváncsian néz, de nem szól érte. Szakmai ártalom, mert már messziről meglátom a fotósokat, akik ugyan most nem rám kíváncsiak, mégis gyomorgörcsöt idéznek elő bennem. Ma sok kép fog készülni a rendezvényről, minden jelenlévőről akár több száz és én is rajtuk leszek. Magamban fohászkodom, hogy a jelenlétem ne rontsa el Haeri előadását, nem akarok feltűnést kelteni. 

- Nagyon feszengsz - súgja oda nekem. 

- Talán jobb lenne, ha én valami eldugottabb helyre ülnék - mondom, közben kikerülök egy fotóst, aki az arcomba tolja a kameráját. 

- Szerintem menjünk fel az első emeletre, onnan egyrészt elég jó lesz a kilátás a kivetítőre, másrészt a fotósok a lenti kavalkádot veszik majd célba - ajánlja fel Kai, mire beleegyezően bólintok. Haeri-t magam felé fordítom és egy csókkal kívánok neki szerencsét, majd Kai után megyek a lépcsők irányába. 

A srác nem beszél hozzám kezdetben, csak akkor váltunk szót, mikor felérünk az első emeltre és kiválasztjuk a helyünket. 

- Mondanám, hogy ne haragudj, a múltkoriért, de nem mondom - fordul felém a székével.