Örökké nem eshet ✓

6. Fejezet

JIMIN

Sajog az ütés helye, biztos vagyok benne, hogy a bőröm szép piros árnyalatot vesz fel. Vér ízétől fintorodok el, a pofon okozta meglepettségtől elharaptam a nyelvem.

- Ezt nem érdemeltem meg - mondom, lassan vissza fordítom a fejem felé. - Ugye tudod, hogy nem? 

- Mit vártál? A semmiből felbukkansz, miután eltűntél évekre - bosszús, de továbbra is úgy gondolom, nekem van igazam. Sok minden kijárna, a pofon viszont igazságtalan. 

- Beszélhetnénk egy melegebb helyen? - mutatok végig magamon. A hajam vizes, a széltől és az amúgy sem magas hőmérséklettől hidegen tapad a fejemre. Haeri szorosan lehunyja a szemeit, mielőtt a fejével a kollégium felé bök és elindul. Utána megyek, félszegen intek a portásnak, amolyan "Nesze, bejutottam." stílusban, majd követem Haeri-t a lépcsőkön fel. 

Hezitál, mielőtt a szobájának ajtaját kinyitja és beenged. Bevallom, erre aztán egyáltalán nem számítottam. A mai napi történések után teljesen ledöbbent, hogy a szobájában állok. A laminált padlóra csurog rólam a víz, Haeri kivesz két törölközőt a szekrényéből és az egyiket a földre dobja, a másikat pedig nekem adja. 

- Törölközz meg! - felkapcsolja a fűtést, tesz-vesz, de látom rajta, hogy csak azért, nehogy szembe kelljen néznie velem. Ez már alapból elkerülhetetlen, hiszen a szobájában vagyok. 

Átdörzsölöm a hajam, leveszem a vizes pulcsimat és tétován a radiátorra teszem. 

- Haeri, ez nekem is épp annyira furcsa most, mint neked - mondom, úgy tesz, mintha nem hallotta volna elsőre. - Haeri...

- Nem értem - csak ennyit mond, hátat fordítva nekem és a pulcsimat igazgatja a radiátoron. - Ezt egyszerűen nem értem. 

A hangja halk, szomorú. Közelebbről jobban szemügyre tudom venni. Haeri az a fajta lány, akinek az idő jót tesz. Régen is szép volt, számomra a legszebb, de most különösen nőies. A haja félig kontyban tornyosul a feje tetején, pár tincs az arcát keresztezi. A teste ott domborodik, ahol a szemnek kellemes. Ismerem azokat a domborulatokat. 

- Engedd meg, hogy megmagyarázzam - kérem, mire csak odébb megy és leül az ágyára. Várakozva figyel, egyik szemöldöke a magasba szökik. Rámutat az asztalánál lévő székre. - Vizes vagyok.

- Számít ez most? 

Megadóan leülök, a törölközőt ráterítem a hátamra. Bár magyarázatot ígértem neki, most nem tudom hol kellene kezdenem. 

- Mit keresel itt, Jimin? - az arcán fájdalom suhan át. Lehajtja a fejét, rám sem bír nézni. Jól gondoltam korábban, a felbukkanásom újra összetörte. 

- Nem akarok rosszat neked. 

- Akkor mit akarsz? - nagy erőfeszítésbe kerülhet neki, hogy ne sírja el magát. A hangján hallom. - Miért jöttél?

- Miattad vagyok itt. Amiatt a hét év miatt, ami elment a fejünk felett. Tudni szeretném milyen volt neked. Hallani akartam rólad, ezért jöttem. 

Az ölében pihenő kezeit tanulmányozza. Késztetést érzek rá, hogy megfogjam őket. Kíváncsi vagyok, vajon most is olyan érzés lenne-e, mint régen? Nem teszem meg, ő miatta nyugton maradok és csak némán várok, hátha megszólal. 

- Egy ideig azt hittem vissza jössz. Azt szerettem volna. De aztán egy év után sem jöttél. Semmit se tudtam rólad, csak a médiából értesültem, a csapból is ti folytatok. Mikor először meghallottam a neved a rádióban, már tudtam, hogy nem fogsz vissza jönni. Hülye lettél volna... - az alsó ajkát harapdálja. Régen is ezt csinálta, ha ideges volt, vagy ha szorongott. - Erre most itt vagy - sóhajt. A szavai csak lassan jutnak el a tudatomig, emésztem azokat. 

Ez nem minden. Közel sem minden, amit elmondott, de a semminél több. Nem kérem, hogy folytassa. Látom rajta mennyire nagy szenvedés neki újra átélnie azt, amit nélkülem kellett megtapasztalnia. Eszembe jut a családi helyzete, ami azelőtt vált kaotikussá, hogy ott hagytam volna. 

- Az édesapád végül haza ment? 

- Nem. Azóta se láttam. 

Mit mondhatnék? Az időzítésem sosem volt a legjobb. Akkor közöltem vele a saját dolgaimat, mikor az apja ott hagyta a családját egy másik nőért. Haeri nem csak engem veszített el. 

- Nekem ennyi mára elég. Sok volt - tekintetében látom, sajnálja, amiért nem bír többet belőlem. Megértem. 

- Mit gondolsz, folytathatjuk ezt a beszélgetést máskor? - leveszem a törölközőt a hátamról, a kezemben szorongatom. Csak hosszú csönd után válaszol.

HAERI

- Igen, azt hiszem. 

Magamat lepem meg a leginkább a válaszommal. Vegyes érzések kavarognak bennem, egyik jobban elakarja nyomni a másikat, szinte háború dúl köztük. Jimin vállai elernyednek, megkönnyebbül. 

- Megadom a telefonszámom, ezen bármikor elérsz. Ha nem venném fel rögtön, vagy...

- Dolgod van. Tudom. 

Leírja a számát az asztalomon lévő jegyzettömb felső lapjára, majd feláll és a radiátoron száradó pulóveréért indul. Kiráz a hideg, ahogy felveszi, mivel ennyi idő közel sem volt elég ahhoz, hogy megszáradjon. A maszkja csak a szemét engedi láttatni, kapucnija eltünteti előlem szürke tincseit. Mögötte állok, miközben lenyomja a kilincset és kisétál az ajtón. 

- Nekem is sok kérdésem van - mondom, mire halkan felnevet. 

- Azt mindjárt gondoltam.

Az ajtófélfába kapaszkodom, nehogy idő előtt eleredjenek a könnyeim. A legfurcsább az, nem érzem, hogy jönni akarnának. Szemein látom halvány mosolyát. 

- Akkor szia.

Elindul a folyosón, kezeit zsebre vágja. Már a liftnél jár és majdnem eltűnik a lépcsőfordulóban, mikor utána kiáltok.

- Jimin! - neve hallatán megfordul, néz. - Ne haragudj, amiért felpofoztalak. 

Nem válaszol. Hallom a nevetését, int egyet aztán eltűnik a szemem elől. Az a hang a fejemben ragad. Elszámolok magamban tízig, csak utána sietek az ablakhoz. Még látom, ahogy átsiet a zebrán a villogó zöld fénynél. A fiókhoz nyúlok, kiveszem belőle azt a bizonyos képet és várom, hogy jöjjön a szomorúság, a harag.

De nem jön egyik sem.