Örökké nem eshet ✓

9. Fejezet

HAERI

Nem beszélünk sokat. Jimin még további másfél órát marad, hallgatag ő is, nem erőlteti a társalgást. Olykor-olykor elhangzik egy kérdés, én szűkszavúan, míg ő kifejtve válaszol. Induláshoz készülődve még újra töltöm a poharát, szinte mindet kiissza, majd vissza veszi a pulóverét és a maszkját.

- Veszélyes egyedül mászkálnod az utcán - mondom, a rajongókra és fotósokra gondolok. 

- Már hozzászoktam. Csak azt nem szeretném, ha tudomásukra jutna, hogy itt voltam. Abból te sem jönnél ki jól. 

Egy pillanatra elképzelem, ahogy fotósok és túlpörgő rajongók állnak a szobám ajtaja előtt, megszegve a belépési szabályokat. Végig szalad rajtam a hideg. Ez már az ő élete. Minden mozdulatát, szavát tömegek figyelik, több százezer embert befolyásol a puszta létezésével - vagyis inkább milliókat. Ez hatalmas felelősség és most az én életemet is óvni próbálja. 

- Nem szeretnék megint egy lenni a problémáid közül - csúszik ki a számon. 

- Haeri, ezt azonnal verd ki a fejedből! Én kerestelek meg, tisztában vagyok a helyzet komolyságával , a lehetséges következményekkel amiatt, hogy ide jöttem és az én feladatom az, hogy ezt kezelni tudjam - a hangja szigorú, minden bizonnyal felhúztam. - Neked emiatt nem kell aggódnod. 

- Rendben - lehajtom a fejem, kerülöm éles pillantását. Kinyitja az ajtót, megtorpan. 

Hátra fordul hozzám, tétovázva közelebb lép, de nem teszi meg, amit akar. Észreveszem a kezeit, ahogy kissé megemelte őket, mintha ölelésbe akarna fogni, mégis lebeszéli magát róla. Megköszörüli a torkát, igazít a kapucniján és a szemein látom, most mosolyog. 

- Sosem gondoltam rád problémaként - mondja megenyhült hangon. 

Elindul a folyosón, nem néz vissza rám. Hallom a lépteit lefelé a lépcsőkön, a kapu nyitódását, ahogy a portás kiengedi és visszhangzik a bejárati ajtó csapódása, miután kilép rajta. 

JIMIN

Szinte futva teszem meg a távot a kollégiumig, látom a lámpafényt Jin szobájában. Felkészülök egy alapos fejmosásra, de amint felérek az emeletre, nem ő, hanem Bo jön velem szembe. 

- Jimin? - a sötétben nehezen ismer fel. - Nála voltál? - kérdezi suttogva. Csak bólintok. - Hogy ment a dolog? 

- Jól, azt hiszem - dübörgő lépteket hallok, látom Jin közeledő alakját. - Holnap megbeszéljük, most mennem kell - elspurizok Bo mellett, még az utolsó pillanatban a szobámba érek. 

Jin Bo-t kérdezi, kivel beszélgetett. A lány a kedvemért hazudik, azt mondja csak beképzelte, hogy valaki van a sötétben. 

- Jimin visszaért már? 

- Igen, körülbelül egy órája. Már alszik - Bo válaszától elfog a bűntudat. Nem szokott hazudni és most miattam mégis megteszi. 

Átveszek egy melegítőnadrágot és ha már állítólag alszom, úgy is teszek. Nem megy olyan könnyen, Haeri és a mai beszélgetésünk jár a fejemben. Szeretnék kapcsolatban maradni vele, követni az életét és amennyire lehet, jóvá tenni a múltat. Kezdetnek remélem ezek a beszélgetések Haeri-nek is elegek és valamennyire sikerült meggyőznöm arról, hogy bízhat bennem. Komolyan gondoltam azt a kijelentést, miszerint nem akarok neki rosszat. Tény, a velem járó nehézségek púpok lehetnek a hátán, ha nem vigyázok eléggé, de eddig is megbirkóztam a több felé figyeléssel. Ez sem lehet akadály. Kordában tudom tartani az életem, ha Haeri úgy dönt, helyt ad az övében. 

°°° 

Másnap reggel tízkor ébredek. A szabadnapunk egyenlő azzal, hogy mindenki azt csinál, amit akar. Álmosan megyek a fürdőbe és ráérősen lezuhanyzok, hajat mosok. Egy tiszta pólót és a tegnap esti melegítőmet veszem fel, a telefonomat zsebre vágom és megindulok a konyhába. Nem hallok zajt, a többiek még bizonyára alszanak, vagy már elmentek valahová kikapcsolódni a mai napra. 

Két szelet pirítóst csinálok, avokádókrémet teszek rájuk és leülök az asztalhoz. Egymagam szeretek a leginkább reggelizni, így hallom a saját gondolataimat. Előveszem a telefonom két harapás között és úgy döntök, írok Haeri-nek:

"Szia. Remélem jól aludtál. Ha még vannak kérdéseid, nyugodtan tedd fel őket. Legyen szép napod. J."

Tudom, a mi kérdéseink nem olyanok, amiket üzenetben kellene megbeszélni. Épp ezért remélem, - és adtam a kezébe a döntési lehetőséget ismét - , hogy Haeri is így gondolja. 

- Jó reggelt a kilógósnak! - Jin toppan be a konyhába. Levesz a polcról egy poharat és tejet tölt bele. - Mi a programod ma estére? 

- Még nem tudom. 

- Amíg távol voltál előző este - néz rám féloldalasan, hátha elcsíp valami árulkodó reakciót. - Megbeszéltük a többiekkel, hogy ma tarthatnánk egy kis lazulós összeülést. Ha ráérsz, csatlakozz! 

- Jó ötlet ez? Holnap fellépésünk van. 

- Nem kell a sárgaföldig leinni magunkat. Rég ültünk össze együtt, heten. Ránk férne. 

Ott hagy a konyhában, meg sem várva a válaszom. Mielőtt átgondolhatnám ezt a lehetőséget, a telefonom üzenetet jelez. Túl sok reményt táplálva afelé, hogy talán Haeri a ma estét is beszélgetéssel szeretné tölteni, megnyitom az üzenetet és kissé csalódottan olvasom:

"Szia. A mai napon szerintem hagyjuk ülepedni a megbeszélteket. Adj egy kis időt!"

Leszenvedtem a torkomon a pirítós maradékát és csak annyit írtam a válaszüzenetben, hogy megértem a kérését. A tányéromat betettem a mosogatóba, majd elindultam Jin szobája felé. Az említett épp akkor jött ki egy tálcányi koszos tállal és evőeszközzel.

- Számíthattok rám ma este - mondom, mire Jin szája fülig ér. 

- Remek. 

Utam a próbaterembe vezet ezután. A telefonomon megkeresem azt a dalt, ami a leginkább leírja a jelenlegi érzéseimet. Magamra zárom az ajtót, lekapcsolom a fényeket és szabadjára engedem a bennem felgyülemlett feszültséget. 

Emlékeztetnem kell magam Haeri szavaira. Időre van szüksége, kettőnk közül ő az, aki lassabban nyit és azon kívül, hogy tiszteletben tartom ezt, más lehetőségem nincs. Lehetne, de azzal nem számolok. A véletlenek nálunk már nem játszanak. A doboz és Haeri okkal jelentek meg újra az életemben és talán ő is így gondolja, csak nehezebben fogadja el. Mindenesetre nem tehetek mást: várok. Ebben úgyis van már gyakorlatom.