Örökké nem eshet ✓

2.11 Fejezet

JIMIN

Szótlanul állunk a liftben, még akkor sem beszélünk, mikor kilépünk a folyosóra és a szobám felé haladunk. Izzad a tenyerem, ahogy a zárba illesztem a kulcsot. Kitárom az ajtót, előre engedem Haeri-t. Nem ül le az ágyra, de még az ablak melletti kis fotelba se. Leveszi magáról a sapkát és a maszkot, karba tett kézzel támaszkodik az ablakpárkánynak és engem néz.

Nem tudom, mit mondjak, vagy, hogy hol kezdjem. Aztán rájövök, hogy a bocsánatkérés itt felesleges, hiszen tudott Ayla-ról, csak a mocskosabb részleteket nem árultam el neki korábban. Mégis zavar, hogy ennek az egésznek az előbb fültanúja volt.

- Sajnálom, amiért hallanod kellett.

- A legkevésbé sem érdekel. Nem azért vagyok itt, hogy ilyen semmitérő dolgokról beszéljünk.

- De amit Ayla mondott...

- Nem érdekel Ayla, Jimin. Miattad vagyok itt, azért jöttem, mert melletted a helyem a nehéz időkben. Valami történt tegnap, igaz?

Ledermedek, a lábaim zsibbadni kezdenek és a számat összepréselem, nehogy kiszakadjon belőlem egy fájdalmas káromkodás. Új és egyben rossz szokásommá vált a szitkozódás. Egyik lábamról a másikra nehezedve sűrűn bólogatok.

- Sok minden történt.

- Szeretnél beszélni róluk?

A szemébe nézek, egy pillanatra úgy érzem, mázsás súlyok nehezednek a vállamra és húznak lefelé, mígnem már fuldoklom a ki nem mondott szavak okozta nyomástól. Így hát nem húzom tovább, kimondom hangosan, a tegnapi megbeszélés után először:

- A banda feloszlik.

Furcsán hangzik a számból. Először azt hinné az ember, valami rossz poénnak szánom, mert az ajkam megrándul közben, mintha el akarnék fojtani egy mosolyt. Haeri leereszti maga mellé a kezeit, arcán döbbenet látszik és elakad a szava. Nem erre számított, sikerült meglepnem. A másodperc tört részéig azt hiszem, örül neki, de csak addig. Aztán az arckifejezése megváltozik, a homlokán megjelennek az aggodalmas ráncok, száját összeszorítja és látom, hogy toporog egy helyben, nem tudja eldönteni, közelebb jöjjön-e, vagy sem. Mintha azt mérné fel, mikor akadok ki a saját szavaim jelentésétől.

- Fel fog oszlani a banda, ennyi volt - szólalok meg újra, máshogy megfogalmazva korábbi kijelentésem. - Hét év után vége.

- Jimin... - most lép egyet előre, épp csak egy karnyújtásnyira áll meg előttem. A torkomat könnyek szorongatják, pedig azt hittem, tegnap kisírtam magam a többiek előtt. Haeri előtt kimondani ezeket a szavakat viszont teljesen más. Különböző érzelmek kerítenek hatalmukba, már-már ijesztően sok támad meg egyszerre. Megkönnyebbülök, amiért már tudja. Izgulok, hogy mi lesz így a jövőnkben. Félek, mert magam sem értem, miért csak hét év jutott nekünk. Ugyanakkor boldog is vagyok, mert annak ellenére, hogy nem értem, tudom, hogy igen, ez most a mi időnk.

- Jól van ez így, Haeri - könnyek folynak le az arcomon. Ezt látva áthidalja a köztünk fenn maradó maradék távolságot, két kezét az arcomra simítja. Csukott szemmel döntöm a homlokom az övének, magamhoz szorítom és amennyire csak lehet, szorosan hozzá préselődök. Támaszt keresek benne, szeretném, ha egyben tartana.

- Engedd ki, ne tartsd magadban! - motyogja a mellkasomba.

Ekkor mintha végleg elveszteném az uralmam magam fölött. Arcomat vállába rejtve zokogok fel hangosan, testem egészében remegek és a ruháját markolom, mert úgy érzem, ha nem teszem, darabokra hullok.