Örökké nem eshet ✓

2.18 Fejezet

Zsebkendőket elő, srácok!

1 hónappal később

JIMIN

Nem hallok mást, csak a saját gondolataimat. Körülöttem mindenki rohan, intézkedik, egyeztet. Sminkesek sürögnek-forognak körülöttünk, beszélgetnek egymással, vagy épp érdeklődnek afelől, hogy bírjuk ezt a fajta nyomást. Milyen nyomást? Sosem éreztem még ehhez foghatót. A szívem őrülten dübörög a mellkasomban, a látóterem beszűkül, az ujjaim ráfonódnak a mikrofonra. A gyomrom liftezik, de tudom, hogy semmi sem fog távozni belőlem. Ez nem a rosszabbik fajta izgalom, még csak nem is a jó. Ez valami egészen különleges érzés, leírhatatlan.

Haeri lép elém, vissza ránt a jelenbe, kiszakítva a fejemben tomboló érzelmi viharból. Rám mosolyog, végig néz rajtam, a nevemet mondja. Látni látom őt, hallani viszont nem hallom. A nézőtérről beszűrődő hangzavar elnyom minden egyéb hangot, belőlük merítek még több energiát, a vérem a kiabálásuk ritmusára dübörög az ereimben. Haeri csókot nyom a számra, jobb kezével megszorítja az én bal kezem, majd elenged és oldalra húzódik. A másik hat fiú mellém áll, egymás mellett várakozunk a végszóra.

- Készen álltok? - kérdezi Jeongguk. Meredten magam elé bámulva bólintok.

- Igen - válaszolják öten egyszerre.

- Három... - valaki megkezdi mögülünk a vissza számlálást. - ...kettő...

Megfordulok. Haeri Bo mellett áll és legnagyobb megdöbbenésemre ő is sír. Egymásba karolnak, biztató mosolyt küldenek felénk és a könnyeiket törölgetik. Még sosem látott fellépni, az első alkalom pedig egyben az utolsó is lesz.

- Büszke vagyok rád - ajkaival némán formálja a szavakat.

- ...egy! -az emelvényre lépünk, ami rögtön megindul felfelé és a következő pillanatban már a színpadon állunk.

°°°

- Forever we are young - visszhangzik a stadionban a dal, több ezer rajongó énekli velünk együtt. Mi hatan végül elhalkulunk és hagyjuk, hogy csak ők énekeljenek. - Forever ever ever we are young

Le kell ülnöm a földre, mert a lábaim kezdik megadni magukat. Arcomat eltakarom, de nem sokáig, mert minél tovább látni szeretném őket. Újra és újra felcsendül ez a két sor és én megadom magam, számhoz emelem a mikrofont, becsatlakozom hozzájuk. Még egyszer, utoljára.

Nincs tovább, ez az utolsó dalunk a koncerten. Hallom a rajongók zokogásba torkolló sikítását. Szomorúak, akárcsak mi. De ugyanakkor boldogok, mert biztos vagyok benne, hogy megértik, ami most történik.

- Szeretném megragadni az alkalmat - szólal fel Yoongi, előrébb sétálva a színpadon. - Hogy itt és most mindenért köszönetet mondjak az összes jelenlévőnek. Nélkületek ez az élet, amit mi átélhettünk, megélhettünk, nem jöhetett volna létre. Ti voltatok, vagytok és lesztek a mozgatórugói az életünknek, mindig, mindenért örökké hálásak leszünk nektek. Ha ti nem lennétek, mi sem lennénk. Nem lehetnénk most itt veletek, nem tanulhattunk volna a hibáinkból és nem lennénk ugyan azok az emberek, mint most. Márpedig én örülök, hogy olyanná váltam, mint amilyen vagyok, sok buktató árán és megtanultam a leckét, amit az élet tartogatott nekem. Ti formáltatok minket, mi pedig mindig azon voltunk, hogy ezt a mérhetetlen szeretetet vissza adhassuk nektek. Sose felejtsétek el! Nélkületek sehol sem lennénk, ti emeltetek minket a magasba. Köszönjük! - hatalmas tapsvihar, őrült kiáltozások és eufória jellemzi a légkört, nem bírok betelni vele.

- Nem vagyunk hibátlanok, sosem voltunk és sosem leszünk - veszi át a szót Namjoon. - De ha egyetlen dolgot kiemelhetnék, ami mégis teljes mértékben hibátlan, az az együtt töltött idő veletek - mutat végig a közönségen. - Ha tehetném, újra belekezdenék ebbe az egészbe, még akkor is, ha ennél is rizikósabb lenne az út. Az, hogy most itt állunk, csak azt jelenti, minden megérte. Minden egyes perc, belefektetett munka és küzdelem ebbe az álomba, amit nektek köszönhetően érhettünk el. Maradjatok mindig ilyenek és szeressétek magatokat annyira, mint amennyire mi szeretünk titeket!

Valaki belezokog a mikrofonba. Hoseok küzd a könnyeivel, mellette Jin is a szemét törölgeti, támogatóan átkarolva a mellette álló fiút.

- Mi mást mondhatnék még? - először nem számítok rá, hogy tényleg megszólalok, de az én hangomtól visszhangzik a stadion. - Annyi minden kavarog bennem, de ha rátok nézek, nem találom a megfelelő szavakat. Nem tartozik a legjobb tulajdonságaim közé az, hogy nem tudom kellően kifejezni magam. Pedig most jó lenne. De hé! Mindenkinek vannak hibái, követ is el az ember hibákat, máskülönben miből tanulna? Mik tennék őt azzá, aki? Army! - üvöltöm a mikrofonba, hirtelen rengeteg energia áramlik szét bennem. - Legyetek büszkék arra, akik vagytok és akikké váltok! A legfontosabb dolog az életben a változás, hagyni kell, hadd érjen el minket és örüljetek, mikor megtapasztaljátok. Csodás érzés. Nektek hála, azt az életet élhettük, amit szerettünk volna. Erre vágytunk és ti megvalósítottátok ezt számunkra. Köszönjük!

°°°

Mind a heten némaságba burkolózva sétálunk le a színpadról. Mindenki más várakozva néz minket, de mi csak megyünk egyenesen előre.

- Jimin! - édesanyám hangját hallom meg, megtorpanok. Apa is ott áll mellette, mi több, Haeri és az ő édesanyja együtt várnak engem.

- Mindjárt jövök - mondom nekik, és követem a hat fiút, akik már bementek az egyik kisebb szobába.

Becsukjuk magunk mögött az ajtót, leülünk a kanapékra és nézzük egymást. Persze továbbra is csöndben. Most próbáljuk realizálni, igazán felfogni, mi is történt velünk az előbb. Lejöttünk a színpadról, miután utoljára hajoltunk meg a rajongók előtt. Hivatalosan is véget ért az eddigi életünk.

- Bármikor újra végig csinálnám - töri meg a csendet Taehyung. - De csak veletek, senki mással.

- Nem hittem volna, hogy képes leszek lejönni onnan - Hoseok még mindig az arcát dörzsöli, szemei már vörösek. - Egyedül nem tudtam volna megtenni.

- Milyen szerencse, hogy heten vagyunk - neveti el magát Jin fáradtan.

Ekkor egymásra nézünk, mindegyikőjükön egyenként végig haladok, az emlékezetembe vésem az arcukat. Nem egészen tudom miért, hiszen képtelen lennék valaha is elfelejteni őket.

- Szeretnék hallani felőletek. Tudni akarom, mi történik veletek - mondja Yoongi, most már ő is a könnyeivel küszköd. - Ez rendben van nektek?

- Merjen bárki nemet mondani - húzom a szám egy halvány mosolyra, mire mindenki felnevet. - Elértük, amit akartunk. Még annál is többet.

Egyetértően bólogatnak, majd szinte egyszerre állunk fel és a szoba közepén körbe állunk, egymást átkarolva. Senki nem szól egy szót sem, csak magunkban elköszönünk egymástól.

De nem örökre.