Örökké nem eshet ✓

2.5 Fejezet

JIMIN

Mire visszaérek a kávézóhoz, Haeri már nincs ott. Az üvegen keresztül a Kai nevű srácot nézem, aki észrevesz és vigyorral az arcán int. Levegőnek nézem, elindulok a kollégium felé. Felnézek Haeri ablakához, ami most nyitva van, innen tudom, hogy fent van.

- Fiam, azért, mert kvázi ide költöztél, még nem járkálhatsz át a rendszeren kedvedre - szól rám a portás. Nem pazarlok rá se időt, átlépem a korlátot és nagy léptekkel magam mögött hagyom a lépcsőfokokat is.

Kopogok az ajtón, mielőtt benyitnék. Haeri úgy áll a szoba közepén, mint aki épp indulni készül valahová.

- Meg akartalak keresni - mondja megkönnyebbülve. A korábbi idegességem elpárolog, ahogy őt látom. Megint úgy néz rám, azzal a tekintettel, amit nem láttam rajta, mikor Cheolmin-nel beszélt. - Beszélhetnénk?

- Rémálmaim voltak arról, hogy elveszítelek - megelőzöm, a szavába vágok. - Minden éjszaka ugyan arról szóltak az álmaim, csak egyik napról a másikra elviselhetetlenebbek voltak. Nyolc napba tellett, míg rájöttem, miért van ez. Nyolc átkozott nap ment kárba, Haeri.

- Miért nem meséltél az álmaidról?

- Mert rettegtem tőlük, ahogy most is. Attól félek, be fog következni mindaz és ha nem is úgy, de megtörténik és megint nélküled kell majd élnem. Én azt nem akarom - ömlik belőlem a szó. Megállíthatatlanul kiszakad belőlem minden, nem is próbálom vissza fogni magam. - Itt vagyok, miattad jöttem vissza és igen, ilyen sok időbe telt, míg rájöttem, miért nem vagyok képes távol lenni tőled, mióta újból megjelentél az életemben.

- Mondd már ki! - kiabál rám. Meglep a hangerejével és a benne megbúvó türelmetlenséggel. - Könyörgöm, Jimin. Mondd ki végre!

- Mit szeretnél hallani?

- Hogy azért vagy itt, mert szeretsz.

Csönd telepszik ránk. Haeri arca eltorzul az elfojtott sírástól és kezdem azt hinni, én vagyok az az ember, aki miatt életében a legtöbbször elsírta magát. Kétség is alig fér hozzá, persze, hogy én vagyok.

- Azért vagyok itt - minden szavamat átgondolom, de felesleges. Az igazat mondom, azt, amit jár jó ideje éreztem, csak próbáltam elnyomni, sikertelenül. - Mert szeretlek.

Visszhangzik a szoba a szavaimtól. Sokszor emlékeztetnem kell rá magam, hogy a kommunikáció nyilvánvaló hiánya miatt sodródtunk egyik nehézségből a másikba. Haeri a szavak embere, neki egyértelmű kijelentések kellenek, nem holmi féltékeny kirohanás. Mindig is szerette hallani azt a szót. Ez jelentette számára a biztonságot.

- Én is félek, hogy megint eltűnsz majd. Bármelyik nap lehet az a nap, mikor valami történik és neked menned kell - mondja halkan, tartva a szemkontaktust.

- Nincs olyan, hogy mennem kell. Akkor megyek, ha akarok.

- Te is tudod, hogy nem. A munkád fontos, ez az életed.

- És? Egy ember csak egy életet élhet? - kérdezem, mire megereszt egy halvány mosolyt. - Közel sem ismerlek olyan jól, mint régen. Valószínűleg az az elvesztegetett hét év is kevés lenne, hogy mindent megtudjak rólad, de őszintén szólva, nem bánom. Minél több időbe telik, annál jobb.

Közelebb lépek hozzá, alig karnyújtásnyira van tőlem. Látom a bőrén csillogó könnyeket, az ajkai remegését és megérzem az illatát, ami ugyan eddig is belengte a szobát, de most sokkal hívogatóbb.

- Mi lett volna, ha nem jövök vissza? - kérdezem nevetve, Haeri megrázza a fejét.

- Akkor nem láthattam volna, hogyan akarod a puszta jelenléteddel megölni Cheolmin-t.

A fiú neve említésére már nem önt el féltékenység, sem harag. Haeri szemében ott vannak a nyilvánvaló érzései, vele ellentétben én megelégszem azokkal is. Túl egyértelműek már ahhoz, hogy félreértsem őket.

- Nem maradhatok itt a kollégiumban, ugye tudod?

- Igen - sóhajt, lélegzete szakadozó. Oldalra döntöm a fejem, még egy apró lépést teszek felé. Fel kell néznie rám, ha nem akarja megszakítani a szemkontaktust. - De most rögtön sem kell elmenned.

- Ez igaz, előtte még valamit feltétlenül meg szeretnék tenni.

Áthidalom a köztünk fennmaradó távolságot, két kezemmel közre fogom az arcát és lehajolok hozzá, mindenféle várakozás, kérdés nélkül. Ahogy összeérnek az ajkaink, felmordulok a jóleső érzésre. Mintha egész idáig szomjaztam volna és most végre egy pohár vízhez jutnék. Épp csak annyihoz, amivel túlélek a következőig. Haeri kezei a nyakam köré fonódnak, teste az enyémnek feszül és érzem rajta ugyan azt a megkönnyebbülést. Lerántja a kapucnimat, beletúr a hajamba, úgy tart magánál.

Belenevetek a csókba, ő is így tesz. Alig pár másodpercre szakadunk el egymástól, utána ugyan ott folytatjuk, ahol abba hagytuk.

Való igaz, az érzelmek nem múlnak el csak azért, mert valakitől távol vagy. A megfelelő időben találjátok meg egymást újra, amennyiben úgy kell lennie, és akkor előtörnek. Kezdetben ugyan azzal a hévvel, majd erősödik. Egészen addig, míg már azt hiszed, nincs tovább. De mindig van és ezt most tapasztalom meg igazán.

HAERI

Jimin mellkasának dőlök háttal, míg ő párnákból csinált magának támaszt és így az ölében fekszem. Órákon keresztül beszélünk, a témákat váratlanul váltjuk és ez mindkettőnknek jó így. Szó esett az otthoni dolgokról, a jelenlegi helyzetéről a bandájával és beszéltem neki Kai-ról. Elmondtam mit mondott nekem a kávézóban, mire Jimin egy elismerő hümmögést hallatott.

- Okosabb, mint amilyennek kinéz.

- Kai a szakán évfolyam harmadik.

- Nem rossz helyezés, de az évfolyamelsőtől távolabb van.

Ahogy a kezei fel-alá járkálnak a bőrömön, állandóan azt érzem, jó helyen vagyok. Mintha tökéletesen beleillenék az ölelésébe, az ő jelenléte pedig természetesnek, magától értetődőnek tűnik a szobámban.

Hogy hittem volna valakinek, aki azt mondja, ez a nap lesz az a nap? Nem. Épp ezért egy óriási köszönettel tartozom Kai-nak, aki elérte a célját, és még csak meg sem kellett erőltetnie magát. Az idegeimet viszont annál inkább kikészítette abban a bő két órában, amíg Jimin távol volt.

Az említett a telefonjáért nyúl, ami az ágy melletti kis szekrényen rezeg.

- Ó, basszus! - szitkozódik, majd a füléhez emeli a telefont. - Bo, minden rendben?

A vonal túlsó felén egy kellemes, nyugodt hangú lány beszél. Hallom, ahogy elneveti magát többször is, Jimin teste is rázkódik a kuncogástól.

- Akkor jól fogadta.

A Bo nevű lány még hosszasan mesél, majd bizonyára azt kérdezi Jimin-től, hogy vele hogyan alakulnak a dolgok.

- Itt vagyok Szöulban, az éjjel érkeztem. Igen...még nem tudom, egyelőre nincs tervben...persze, mindenképp...valamelyik nap biztosan...

Nemsokára leteszi a telefont és lábait felhúzva mindkét oldalamon, szorosabban tart magánál. Jobb kezével átölel, ballal a hajamba simít. Mocorogni kezdek, megfordulok. Felsőteste mellé támaszkodom, az ajkaira hajolok és hagyom, hogy teljesen megéljem a jelent. Nem aggódom a jövő miatt, nem gondolkozom a múlton. Itt és most vagyunk. A kis szobában, négy fal között, csak ő és én.