Ölj meg vagy Gyógyíts meg ( Taehyung ff.)

1. Rész

Tízen három éves voltam mikor elveszítettem a szüleimet. A haláluk előtt még csak históriákban, filmekben és sorozatokban szembesültem félelmetes démonokkal. Sosem hittem volna, hogy valaha is láttok egyet. Mai napig emlékszem arra az átkozott napra mikor végig néztem a szüleim meggyilkolását. Október volt, késő éjszaka, csak úgy tombolt a vihar. Villámlott, és kegyetlenül mennydörgött, a szél végig hasította a fák ágait. Ijesztő volt. A szobámban feküdtem amikor meg hallottam a szüleim kiabálását, azonnal futottam a hang irányába. De bár ne tettem volna... egy fekete árnyhoz hasonló alakot láttam, akit körbe vett beárnyékolva korom fekete füst, aminek bár szaga nem volt, így nyilván nem egy átlagos füst volt. Édesanyám már ott feküdt a padlón vérbe fagyva, nyitott szemekkel, a feje szét volt nyitva, amiben az volt a furcsa, hogy semmilyen konyhai eszköz nem hasíthatta szét úgy a koponyáját, hisz az képtelenség lett volna. Az árnyék ahogyan én hívom, háttal állt nekem, így nem vette észre az ott létemet, de ennek ellenére se moccantam meg. Mert nem mertem, gyáva voltam. Egy hangot se adtam ki magamból, hisz le sokkolt a látvány amit akkor láttam, csak csendben folytak a könnyeim, folyó mennyiségben és megállíthatatlanul. Édesapámra pillantottam akit épp a nyakánál fogva emelt meg az árny, így szembe találkozott a tekintetünk. Ahogyan elnézett a lény háta mögött, az szív facsaró volt, testem pedig bele remegett a félelembe miközben felemésztet a düh és a tudat, hogy semmit sem tudtam tenni az ellen, hogy szeretett apámat megvédjem, mert egy gyenge kis senki voltam. Ő viszont csak annyit tátogott el nekem, hogy "fuss, és ne állj meg" majd nem sokra rá már meg is halt. A lény kitörte a nyakát. De neki ez nem volt elég. Megcsonkította a testét. Végig néztem mindent, és a látvány már ön magában is elpusztított, ahogy néztem az életelen lemészárolt testeket. Az árny morgott egyet miután végzett, én pedig még mindig nem mozdultam, hiszen még sokk hatása alatt voltam, magamban pedig azért könyörögtem, hogy ébredjek fel, és csak egy rossz álom legyen ez az egész, de nem... Mert megfordult, a szemeivel palást alá vonva engem. Még mindig emlékszem a vér vörösen izzó tekintetére amivel engem vizslatott. Oda lépet elém és a nyakamnál fogva felemelt, a szemünk össze kapcsolódott és valami furcsát éreztem, égtek a szemeim. Ezután akaratlanul is de megérintettem az árny elmosódott arcát, még ha tudtam is, hogy ez lehetetlen, hisz olyan mint a füst, csak a szemei látszottak ki. Ekkor a lény felszisszent és a földhöz vágott olyan gyorsasággal, hogy a fejem koccant a padlóban, majd mire felkeltem már hűlt helye sem volt. Engem miért hagyott életben? Miért nem küldött a szüleim után? Nap mint nap teszem fel magamnak ezeket a kérdéseket amikre soha nem kapok választ. A történtek miatt megkattantam, ha lehet így mondani. Úgy viselkedtem mint egy örült. Nevettem mikor nem lett volna szabad, és nem sírtam mikor kellett volna. Hiába mondtam az orvosoknak, a rendőröknek vagy bárkinek, hogy még pedig igenis egy különös lény végzett a szüleimmel. Nem hittek nekem, azt hitték én tettem, persze nem is csodáltam amilyen állapotban akkor voltam, hiszen mikor a rendőrök ki hallgattak úgy nevetem végig az egészet mint valami pszichopata, mint ha maga Joker lettem volna. Kis korú voltam ezért börtönbe nem dughattak, ehelyett javító nevelői intézetbe zártak. Jobb mint ha elmegyógyintézetbe kötöttem volna ki...

Most itt vagyok tízen nyolc évesen egy javítóiba és hamarosan öt év után elhagyhatom ezt a helyet, aminek jelenleg őrülők, és nem is. Egyrészt azért nem örülők, mert nincs hova mennem, se munkám se lakásom, se rokon amik menedéket nyújthatnának. Más részt örülök is, mivel akkor végre megízlelhettem a szabadságot és belélegezhetem a friss levegőt amit a szabadság nyújthat. Az intézetbe sose szólítanak a nevemen inkább csak mutánsnak becéznek. Egyszer verekedésbe kerültem egy csapat fiatal lánnyal, bekóstoltak és nem hagytak békén enni, de nem hagytam magamat, a napi kajám adagja az egyik lányon landolt, persze ő ezt nem nézte jó szemmel, így elő kapott egy kést amit becsempészet, és a hajamnál fogva rángatott le a székről, majd megvágta a kezemet, elégé mélyen...ezt követöen pedig lesokkolt a látványtól, de hát nem csak ő hanem mindenki más velem együtt. A vérem nem vörös színben pompázott mint az átlagos embereknek, az én vérem kék volt, ráadásul kristály kék, amely oly fényesen csordogált le az alkaromról akár a frissen csiszolt gyémánt. Befutottam a WC-be, hogy elállítsam a vérzést, de tükörben észre vettem, hogy a szemeim is kéken ragyogtak csak úgy mint a vérem. Viszont mikor a vérzés elállt akkor a szemeim is vissza vettek a ragyogásból, így újra csak egy átlagos kis kék szem nézett vissza rám. Még én magam se tudtam, ahogy most sem, hogy mi vagyok valojában. Így ez sokszor megrémisztett. De megtanultam vele együtt élni. Ha nincs harc, bunyó vagy balhé akkor nincs ragyogó vér, ragyogó szemek vagy ragyogó könnycseppek. Kerültem minden egyes balhét és inkább amolyan magányos farkasként tengettem a minden napjaimat az intézet falain belül. Ezért se szedtem össze barátokat, inkább távolságot tartottam mindenkitől. De mai naptól ez megváltozik. Kiengednek és minden más lesz, bízok benne. Remélem normális életet élhetek.