Nyári Szinfónia - [Sope ff.]

Június 5.

Nincs átolvasva!

-Jimin! -szólaltam meg mikor megláttam a fiút, és megfogtam kezét. Jimin csak rám emelte tekintetét, és bár először szomorúan mosolygott rám, utána felvett egy mű mosolyt. 

-Szia Hoseok! Segíthetek valamiben? -kérdezte kedvesen, amire csak hitetlenül megráztam  fejesemet.

-Kérlek... Vigyél vissza hozzál! -mondtam szomorú tekintettel is már attól megfájdul szívem, hogy tegnap ott kellet hagynom... -Kérlek Jimin... Látnom kell... -néztem rá, de ő csak megrázta a fejét. 

-Ne haragudj... Túl veszélyes... Ha az igazgató meglát téged ott... -kezdet bele, de szavába vágtam. 

-Nem fog! Yoongi nem fogja hagyni! Csak kérlek... Enged fel a lifttel! -mondtam ő pedig csak sóhajtott egyet, majd megindult velem a lift felé. 

-Egy órát kapsz! Se többet se kevesebbet! Addig az igazgatót feltartjuk a többiekkel! -mondta, mikor beléptem a liftbe. A kártyáját használva megnyomta a megfelelő emeletet, majd kilépet a liftből. 

-Köszönöm Jimin! -mondtam hálás tekintettel. Még láttam ahogy int egyet, utána bezárult az ajtó és megindultam felé. Türelmetlenül vártam, hogy megérkezünk a legfelső emeletre, és mikor a lift ajtaja kinyílt azonnal kiléptem és megindultam a baloldali ajtó felé. Futottam, hogy gyorsabb legyek. Ajtó előtt megállva kopogtam be. Gyorsan elkezdtem utána igazgatni a ruhámat és a hajamat. A zár kattant és akkor az ajtó kissé kinyílt. Rögtön észre vettem a maszkot, de alig egy másodpercig tartott utána az ajtó becsukódott. 

-Mit keresel itt? -szólalt meg tompán az ajtótól. Gyorsan az ajtóhoz léptem és kezemet a falapra tettem. Tudtam, hogy ott van az ajtó túloldalán... 

-Azért jöttem, hogy lássalak... Kérlek engedj be! -mondtam kérlelve őt, de az ajtó nem nyílt. 

-Menj innen! Veszélyes, hogy itt vagy! -mondta  és hallottam ahogy kattan a zár. Ne... ne... nem veszíthetem el. 

-Kérlek Yoongi! Engedj be! -mondtam már kétségbe esetten, és kopogtam, de válasz nem érkezett. Léptek zajára figyeltem fel. lecsúsztam térdeimre, hisz tudtam, hogy elment az ajtó elől...  Tényleg nem érdekelném? Ennyire nem?  Végül néhány néma perc után leültem az ajtó elé.  Fülemet pedig megcsapta az a bizonyos dallam. Éppen zongorázik... Szememet lehunytam és hallgattam. Annyira szeretem ezt a dallamot... Még is olyan szomorú... Mintha a dallam be lenne zárva egy kalitkába. Nem engednék ki... Szomorú...  Szívszorító. 

-Life was stringing me along... (Az élet felhúzott engem is) - kezdem el halkan az ajtó előtt énekelni. Szimplán eszembe jutott szavak amiket akkor gondoltam mikor ezt a számot dúdoltam.  -Then you came and you cut me loose... (Akkor jöttél te és kioldoztál) - folytattam kissé hangosabban. Nem is tudom miért talán azért mert illet a dallamhoz. -Was solo singing on my own... (egyedül énekeltem magamban) Now I can't find the key without you... (Most nem találom a kulcsot nélküled) -folytattam, de ekkor a játék abba maradt  nem értettem miért hagyta abba a játékot az én plátóim, de csak gyors léptek hangját hallottam és azt hogy valaki mintha lekuporodna a földre az ajtó túl oldalán. Hiányzott a lágy dallam, így elkezdtem dúdolni tovább onnantól ahol abba hagyta. És lassan halk szipogást halottam. Tudtam hogy itt van, hogy nem ment el. Ahogy elképzelem, hogy hátát az ajtónak dönti pont ott ahol én is. Együtt támasztjuk az ajtót és egyikünk se mozdul meg. -And now your song is on repeat... (És most a te dalod ismétlődik) -kezdem el az újabb sort, amire egy hangosabb sírást hallottam az ajtó túloldaláról. 

-Kérlek... menj el... -hallottam  meg gyenge hangját és tudtam hogy sír. Nem akarok elmenni. nem akarom, hogy sírjon. Azt szeretném, hogy beengedjen és megvigasztalhassam. 

-Engedj be... Kérlek... -feleltem mondatára és végig simítottam a fehér ajtón, amint ha nem is érez, de még is megtettem. Az ajtó zárja lassan kattant, amire felkapva a fejemet  álltam fel azonnal. Végül kinyílt az ajtó és szembe nézet velem. Még mindig az a fehér maszk nézet vissza rám, de halk szipogása elárulta, hogy sír. 

-El kell... menned... az apám... -kezdte el halkan, amire megráztam a fejemet. 

-Nem megyek sehova, hisz sírsz! -mondtam megrázva a fejemet és egy apró szomorú mosolyra húztam ajkaimat. 

-Nem sírok... -szólalt meg halkan, de hangja el is csuklott közben. 

-Yoongi... Nem kell látnom az arcodat ahhoz, hogy tudjam, hogy sírsz... -mondtam és mondatom után csak lehajtotta a fejét. Nem szólalt meg csak a padlót bámulta én meg őt. 

-A dal... amit énekeltél... -szólalt meg halkan, majd fejét felemelte. -Honnan van? -kérdezte, de csak elmosolyodtam kérdésére. 

-Nagyon tetszett a szám... még sosem hallottam és igazából sokszor gondolkodtam már rajta, és néha eszembe jutottak ezek a sorok. -mondtam, amire csak hátrább lépet. megijedtem, hogy elakar menni, ezért utána kaptam és megfogtam csuklóját. Megrezzent, de nyugodt maradt, és rám nézet. 

-Elmegyek papírért és tollért... Eltudnád mondani nekem? -kérdezte kedvesen amire elmosolyodva bólintottam. Yoongi elment az ajtót nyitva hagyta, de nem léptem be mert nem adott rá engedélyt. Mikor lépet egy toll és egy jegyzet füzet volt a kezében. Lassan elkezdtem neki mondani a szöveget, míg ő írta le.  Olyan könnyen sírva fakadt ez a négy mondat hallatán... Milyen lelki világa lehet szegénynek, hogy mindenki előtt maszkot hord...

-Én megvédelek! -szólaltam meg, és éppen leírni készült, mikor megállt és felnézet rám. 

-Ilyet... nem is mondtál... -hallottam válaszul, amire elmosolyodtam. 

-Ezt most mondom! Megvédelek! -mondtam, amire ő leengedte maga mellé mind két kezét amikben a toll és a jegyzet füzet volt, majd hitetlenül megrázta a fejét. 

-Én megyek... -mondta, és azzal belépet a szobába, majd elkezdte becsukni az ajtót, de ekkor lábamat oda téve megállítottam. Megállt és felnézet rám. 

-Komolyan mondtam! -mondtam a legkomolyabb tekintetemmel, ami lassan el mosollyá változott.

-Köszönöm a segítséget, de menj el... -mondta és megint megpróbálta becsukni, de nem vettem el a lábamat. 

-Szeretnék veled időt tölteni még! -mondtam egy mosollyal, de ő nyomta tovább az ajtót nem érdekelte, hogy fájdalmat okoz nekem. 

-Hagy békén, és felejts el! Nagylelkű a segítséged és köszönöm, de én nem akarom, hogy bárki is meglásson minket! -mondta tovább nyomva az ajtót. Mondatai nem jól esek nekem, így lábamat kihúztam így betudta csukni az ajtót, majd azonnal kulcsra zárta. Én csak ott álltam szomorúan az ajtó előtt...

-Szeretlek... -szólaltam meg halkan, amit biztos csak én hallottam. Az órára néztem és már csak néhány percem maradt, így megindultam a lift felé. Nem tudom most mi legyen... Ha ő maga taszít el... Akkor már nem tudom mi tévő legyek...