Solus - I Know What You Did Last Summer

18

Caleb

A hetek peregtek, és az idő fogyott a bemutatóig. 

Nehéz volt mindent összeegyeztetni. Az iskolát, a munkám, a tanulást... Damient. Úgy értem, együtt voltunk elvileg. De soha nem csináltunk semmit, mely azt mutatná, hogy együtt vagyunk. Beszélt hozzám szünetekben, de soha sem próbált megcsókolni. Kicsit aggódtam, hogy elcsesztem valamit, de Kaitlyn mindig megnyugtatott, hogy nem, és adott egy indokot, melyet kénytelen voltam elfogadni, és tovább menni a következő órámra. 

Az előadásról csak annyit, hogy szépen alakult. Théa és Sarah gyönyörű összhangban voltak, és amikor együtt voltak a színpadon, kicsit megállt az idő. A tömeg/társadalom tánca kissé próblémás volt, nagyon nehéz volt összehangolni őket, de még volt időnk... 

- Mrs. Pitsbury! - kiabáltam be a bolt hátuljába, amikot szombat reggel megérkeztem. 

- Emma! Édesem, már vártam rád. - mosolygott a nő. - Kóstold meg. 

Az idősődő nő egy doboz mézeskalácsot nyújtott felém. Összerácolt szemöldökkel néztem rá, de elvettem, majd átnyújtottam neki a kávéját. 

- Köszönöm. De miért sütött mézeskalácsot, még csak november van. - haraptam a fogtörő süteménybe, de mosolyogtam. 

- Jaj, édesem, tudod a könyvklubban szeretnék mindenkinek névreszóló ajándékot adni, meg egy kis süteményt. És ez az anyám receptje volt, és mindig olyan szép volt tőle a karácsony... - mondta mosolyogva, és én meglepetten hallgattam, amit mond.

- wow, nem is sejtettem. - rágcsáltam a ropogós kekszeket. 

- Mit gondolsz? Finom? - nézett rám mosolyogva. 

- Nagyon finom. - feleltem, majd a munkáról kezdtünk beszélgetni. Az emeleten sikeresen átnéztünk mindent, és mivel a padlás sem ázott már be, emiatt nem volt túl sok dolgunk. Karácsonyra viszont sok ember rendelt könyveket szerte a környező városokban, sőt még államon kívülre is, bár azok általában az antik könyveket vették. 

Antik könyvekről szólva, az emeleti polcokon sorakozó dobozok tele voltak velük, és Ms. Pitsbury nem is emlékezett rájuk. Azonban, miután feltöltöttük őket az online-shopba nagyon sok érdeklődő jelentkezett. 

A szombat így azzal telt, hogy karácsonyi papírba csomagoltuk a könyeket, majd rájuk egy védőfóliás borítékot húztunk, és természetesen kísérőleveleket is csúsztattunk bele, mert Mrs. Pitsbury imádott kreatívkodni, így mindenkinek névreszóló kártyát nyomtattunk. 

Délután kettőig végeztünk egy igen nagy adagnyi államon kívüli rendeléssel, így boldogan néztünk a földön heverő tömött ládákra, és egy-két külön becsomagolt dobozra. 

- Köszönöm a segítséget. - csapkodta meg a vállam Ms. Pitsbury, majd felállt. - Már csak el kell vinnem őket a postára. 

- Segítek kivinni a kocsihoz. - álltam fel én is, és felvettem egy nagyobb dobozt, míg a főnököm több kisebbet tartott a kezében, hogy ki tudja nekem nyitni az ajtót. Sajnos az út a bolton át vezetett kifele, így kénytelen voltam a polcok között szlalomozni, meg az életveszélyes szőnyegeken átvágni. 

Kontextusért, a szőnyegek mindig felgyűrődtek, így ha valaki nem figyelt könnyen átesett rajtuk. Persze, igyekeztünk mindig igazgatni őket, de néha nem láttuk őket. És mivel doboz volt a kezemben, így én sem láttam le a lábamhoz, természetesen, meg is botlottam. 

- Upsz, vigyázz. - kapta el valaki a láda füleit a másik oldalról, ezzel megakadályozva azt, hogy elessek. 

- Oh, köszi. - néztem fel, s ekkor realizálódott bennem, hogy ki áll a másik oldalon. Szőke haja kuszán meredezett minden irányba, s kék szemei bűnbánóan néztek le rám. Egy pillanatra lefagytam, nem tudtam, hogy mi következik. Nagyot sóhajtottam, majd kikerültem. - Egy pillanat és jövök, addig nyugodtan nézelődj.