Solus - I Know What You Did Last Summer

12

Damien

Belöktem a nehéz ajtót, majd az üres helyiségben egy kabin ajtaját feltépve estem a térdeimre, és adtam ki mindazt, melyet a gyomrom nem akart tovább tartogatni. Maró folyadék töltötte el a nyelőcsövem, majd a szám. Azt a rémes ízt sohasem lehetett megszokni.

Könnyek folytam végig az arcomon, és a gyomrom egyszerűen nem akarta felfogni, hogy nincs mit kiadnia. Ott remegtem az iskolai mosdó fertőtlenítő szagú padlóján, könnyes arccal, vörös szemekkel. Calebnek igaza volt. Én voltam a szánalom, nem ő.

Gondolataim sötét bugyrából két kéz rántott vissza, melyek gyengéden hátra fogták a hajam, s óvatosan hátba veregettek. Nem szólt, csak várt, hogy végre befejezzem, de meg kell hagyni. A hát simogatása néha használt.

Lassan lenyugodtam, majd a számat megtörölve felálltam, és leöblítve a csészét, lehajtott fejjel sétáltam el, az immár mosdó falának támaszkodó Damien mellett.

A mosdókagylónál megmostam az arcom, és kimostam a szám. Undorítónak éreztem magam. A tükörbe pillantva is csak egy gyenge, vörös szemű kirekesztett bámult vissza.

- Meg vagy?

- Persze. - töröltem le szipogva az arcom. Bármennyire is igyekeztem elnyomni a remegést, éreztem, hogy újabb sírógörcs készül felszínre törni.

- Hazavigyelek? - kérdezte, és nekem csak azon járt az eszem, hogy miért nem hagy már békén. Menjen el! Csak egyedül akartam maradni.

- Nem, nem kell. Csak kérlek menj el. Mindjárt jobb lesz. - erőltettem mosolyt az arcomra, de ekkor újra elöntötték a könnyek a szemem, és ismét zokogni kezdtem. Igyekeztem elfordulni, vagy legalább eltakarni az arcom, azonban Damien nem hagyta. A karomnál fogva magához húzott, majd felemelt, és megölelt. - Ne csináld, kérlek, ne... - bőgtem fent a magasban, és csukott szemekkel igyekeztem magamtól eltolni, de sehogy sem engedett.

Végül feladtam, vagy lehet csak elfáradtam, de arcomat a nyakába temetve, vállait ölelve bőgtem a magasban. Sohasem sírtam senki előtt. Igyekeztem mindig elrejteni mindent, mert nem akartam az emberek szánalmát. Mindig attól féltem, hogy gyengének találnak majd, ha előttük sírok, így egyszerűbb volt visszatartani mindent...

Damien szorosan tartott, és én mintha az életmért kapaszkodtam volna öleltem a vállait. Ott állt velem a női mosdó közepén, és én csak lógtam róla, mint egy gyerek. Óvatosan simogatta a hátam, és hagyta, hogy mindent kiadjak magamból. Nem szólt, s a hideg helyiséget csak a zokogásom töltötte meg.

Megvárta, míg lenyugodtam, és visszaengedett a földre. Pulóverem ujjával törölgettem a szemeimet, és ő térdeit behajtva állt előttem. Óvatosan eltűrt egy kósza tincset, és kényszerített, hogy a szemébe nézzek.

- Jól leszel? - kérdezte nyugodt, kedves hangon.

- Aha...

- Szeretnéd, hogy hazakísérjelek?

- Nem. - feleltem, s csendesen szipogtam. - Damien?

- Igen? - nézett mélyen a szemembe, és láttam rajta a törődést és az aggódást.

- Kettőnk között maradhatna minden, amit hallottál? - kérdeztem. Egy pillanatra megfeszült az állkapcsa, és tudta, hogy mire kérem. Nem szólt, csak bámult, de nem tudtam kiolvasni a szemeiből, hogy min gondolkodik. Élesen beszívta a levegőt, majd bólintott.

- Persze.

Damien hagyott egy pár percet, hogy összesezdjem magam, majd ahogy kiléptem a mosdóból felém nyújtotta a táskám. Igazán hálás voltam neki, azonban nem tetszett, hogy tudta a titkomat.