Why me? /BTS story/ BEFEJEZETT

13.

Doreen szemszöge

10:30

Reggel miután elköszöntem Naomitól a fotószalonba menekültem, hogy festegessek egy kicsit stressz levezetés képpen. Elmondhatatlanul zavart az, hogy ennyire a boldogságom ellen van.
De elhatároztam, hogy kicsit közelebb hozom Namhoz, hogy megismerje és jobb véleménnyel legyen róla.

Nem mellesleg a kiállítás egy fél órával ezelőtt nyílt meg. Ilyenkor várunk, hogy minél többen megérkezzenek.
Addig a folyosókon meg lehet tekinteni a festményeket, majd bevonulunk egy tárgyaló terembe és elkezdődhet a licitálás.
12 darab kép vár eladásra.
Illetve 11. Mert ezúttal Naomi helyett én veszem meg az egyik darabot emlékbe. Még hozzá az első adás után festett képecskét. Le is beszéltem a licit vezető hölggyel, hogy bármi is történjék annak a képnek az enyémnek kell lennie.

- Doreen? - ismerős hang ütötte meg a fülemet, miközben igyekeztem minél jobb ülőhelyet találni. Hátra fordultam és Aaronnal találtam szembe magam. - Hát te meg, hogy kerülsz ide? Csak nem művész lélek vagy? - mondhatni letámadott. Mondatai között arcon puszilt és erősen megölelt. Eddig még egyetlen alkalommal sem üdvözölt így.
Talán azért mert a munkahelyen nem mert?

- De igen! Ha időm engedi mindig járok ilyen kiállításokra. Na és te? Hogy hogy itt? - mosolyogtam rá. Pedig most a hátam közepére sem kívántam. Kezdett zavarni, hogy továbbra sem engedett el. Kezei a csuklóimat szorongatták. Próbáltam óvatosan kihúzni de nem sikerült.

- Jó magam is odáig vagyok a festészetért. Gyere üljünk le oda! - bökött még éppen 2 üres székre, majd szó szerint oda rángatott. Na remek...ennyit az egyedüllétről.

- Hölgyeim és uraim! Ezennel e névtelen kiállítás festmény licitjét megnyitom! - szólalt meg a mikrofonban a hölgy. Lopva Aaronra pillantottam aki rendületlenül engem bámult. Szinte égetett a tekintete. Rá mosolyogtam, persze nem azért mert élveztem a társaságát, hanem mert kínos volt ez az egész. Ő viszont továbbra is csak mozdulatlan arckifejezéssel nézett rám. - Elsőként egy színpompás tájkép tárul elénk.... - próbáltam figyelni, de Aaron váratlanul az aurámba hatolt és a fülembe suttogott.

- Eszméletlenül dögös vagy! Mit szólnál, ha ezután felnéznél hozzám? El sem hinnéd mióta fantáziálok már arról, hogy miket csinálhatnánk mi kettesben! - elképedtem, amikor eljutott az agyamig, hogy mit is mondott. Ellöktem magamtól és undorral teli tekintetemet még utoljára, távozásom előtt rá szegeztem. Kezdettől fogva éreztem, hogy ezzel a palival valami nem oké. Mindig túl kedves volt, segítőkész...
A kijáratig már csak néhány lépés volt hátra. Akkora feszültség dúlt bennem, hogy semmi másra nem tudtam koncentrálni csak arra, hogy hazajussak és beszámoljak erről a barátnőmnek. Éppen ezért már csak akkor vettem észre Aaront amikor a karomnál fogva visszarántott.

- Engedj el! Most! - üvöltöttem a képébe, de ő csak gúnyosan vigyorgott. Egy lélek sem volt a folyosón. Mindannyian a teremben ültek zárt ajtók mögött.

- Gondolt át még egyszer az ajánlatom! Gyere fel hozzám! Nézzük meg, hogy működünk együtt. Ráadásképpen még fizetés emelést is kapsz. Na mit szólsz? - kacsintott egyet és megsimította az arcom. Kijelentése után kitéptem karomat szorításából majd egy hatalmas pofonnal jutalmaztam meg.

- Valamit kurvára benéztél Aaron! Nem vagyok egy szajha akinek te gondolsz! Kocsikázz egyet a városban, biztosan találsz majd egy utcán álló nőcskét valahol. Na szevasz! - a lehető legflegmábban és legmagabiztosabban válaszoltam neki. Természetesen az ő arcán továbbra is az az undorító mosoly volt, amit szívem szerint ököllel töröltem volna le. De tudtam, hogy nincs értelme bajba sodorni magam.

- Egyszer úgy is elfogod fogadni az ajánlatom! - kiáltotta utánam, de ezután Aaron már engedte, hogy elhagyjam az épületet. Amint beszálltam az autóba eltörött a mécses.

-Miért pont én? Miért pont velem kell ilyennek történnie? - ordítottam. Eddigi magabiztosságomnak, tartásomnak nyoma veszett. Valamit eltört bennem ez a jelenet. Ahogyan visszagondoltam Aaron kiéhezett tekintetére, és arra, hogy ez egészén másként is végződhetett volna... keserves sírásba kezdtem. Most megrémített a magány.