Why me? /BTS story/ BEFEJEZETT

20.

Naomi szemszöge

12:15

- Naomi? Tudom, hogy hallasz... Figyelj, most elmegyünk a fiúkkal a városba. Doreen is jön. Biztos vagy benne, hogy nem tartasz velünk? - Suga próbált kicsalogatni a szobámból, ahová rögtön azonnal begubóztam, miután hazajöttünk.
Tae is próbálkozott, de mivel nem szólaltam meg elég gyorsan feladta és tovább állt, de nem hibáztatom.
Szörnyen éreztem magam, amiért körülöttem mindenki próbált a kedvemben járni, de én eltaszítottam magamtól őket. És egyre távolabb kerültem mindenkitől.
Legfőbbképp a szerelmemtől és a legjobb barátnőmtől.
De képtelen voltam elviselni bárki közelségét is. Most méginkább, hogy megtudtam mit tett Doreenel Aaron. Kihallgattam amikor elmesélte a többieknek, hogy feljelentette szexuális zaklatás vétsége miatt.
Maga a tudat, hogy hasonló dolgokat tett vele is, csak még inkább szíven ütött. Még mindig magamat okoltam, amiért nem mentem el vele a kiállításra...
Hogyan nem vettük észre, hogy milyen alak is a főnökünk valójában?
- Naomi? - úgy tűnt Suga nem tágít amíg nem hallja a hangom.

- Nem megyek. De azért köszi! - válaszoltam neki minden erőmet összeszedve. Hátamat az ajtónak támasztottam, majd lecsúsztam és a földre ültem.

- Jól van. Ha bármire szükséged lenne csak csörgess meg. - mondta Suga, majd hallottam, ahogyan eltávolodik az ajtómtól, majd kimegy a házból.
Az áhított csend és magány végre megérkezett.
Amióta megtörtént... ami megtörtént, a fiúk éjjel-nappal itt vannak nálunk. Felváltva alszanak a kanapénkon. Mindenképpen vigyázni akarnak ránk. Bár... már késő. Az időt nem lehet vissza fordítani...

- Az időt nem lehet vissza fordítani... - kimondtam hangosan is, hogy nyomatékosítsam magamnak.
Néhány percig még ültem a padlón és bámultam magam elé, de mivel nem jött több könny a szememből, ami enyhíthetett volna a lelkemen, így úgy döntöttem, hogy kimegyek a nappaliba és nézek valamit.
Előre tudtam, hogy képtelen leszek a filmre figyelni, de mégis jobb mint, a halálos csendben ülni a gondolataimmal.
Talán mégsem olyan jó ilyenkor a magány...

Felálltam, majd kimentem az ajtómon ami pont a nappaliba nyílt és....

- Taehyung? - háttal ült nekem a kanapén és telefonját nyomkodta, de amint meghallotta a hangom, felém kapta a fejét és elmosolyodott.

- Én itt maradtam, hogy vigyázzak rád. - felállt és megállt velem szemben.
- De,  ha egyedül szeretnél lenni elmehetek. - mutatott az ajtó felé és már el is indult, mivel nem feleltem.
- Oké, de ígérd meg... - itt már nem tudta folytatni a meglepődöttségtől, mert oda mentem hozzá és megöleltem, amit az utóbbi 2 napban erősen próbáltam kerülni. Most is mielőtt megtettem volna, nagy erőt kellett vennem magamon, mert tudtam, ha most nem teszem meg, akkor elveszítem azt a férfit, akire egész életemben vártam.
De most, hogy megtettem, rájöttem, végig erre volt szükségem. Az ölelésre. Az Ő ölelésére.
Óvatosan tette rám kezeit. Nem mert hirtelen mozdulatot tenni.
Istenem... mennyire figyelmes.

- Kérlek, hogy ne menj! Szükségem van rád! - kimondtam neki, azt amit már rég ki kellett volna.
Olyan szorosan kezdtem el ölelni, mint még soha senkit.
Tae a hajamba puszilt, majd állát a fejem búbjára helyezte.

- Itt vagyok! És itt is leszek neked szerelmem! - hallottam a hangján a megkönnyebbültséget, hogy végre közel engedtem magamhoz.

- Nem nézünk egy filmet? - kérdeztem néhány csendben eltöltött ölelkezős pillanat múlva, Tae szemeibe nézve.

- De! - mondta lelkesen.
Kikeresett valamit a Netfilxen, miközben én helyet foglaltam a kanapén.
Miután megtalálta a szerinte megfelelőt, leült tőlem távolságot tartva, amiért hálás voltam neki.
De azért kezemet összekulcsoltam az övével. Erre ő elmosolyogta magát, majd megcsókolta kézfejemet.