ORANGE | YeonBin ✓

13. - Nem ismerjük egymást

|YEONJUN|
|Pénteken előre láthatólag nem tudok részt hozni, bocsánat!❤️|

Aláírtuk az utolsó papírokat, majd amint ezzel megvoltunk, megindultunk kifelé a kocsihoz.Mivel Soobin orvos, így el tudta intézni, hogy csak engem fogadjanak és ne tudják meg mások, hogy ilyen helyre jöttem, akik pedig részt vettek ebben az egészben hallgatnak, mint a sír.Elmondásuk szerint több idol is megfordult már itt, így nem kell aggódnom amiatt, hogy valaki elszólja magát.

De megtettem, elvetettem a gyerekemet és bár azt hittem, hogy jobban fogom érezni magam tőle - mert, így már kevesebb teher van rajtam és a munkámat valamint a tekintélyemet is megtarthatom -, az igazság az volt, hogy borzasztó volt.

Soobin nem mondott semmit, csak csendben beindította a kocsit és elindultunk, hogy hazavihessen, míg én folyamatosan kifelé bámultam az ablakon.Tudom, hogy az ő gyereke is volt, de azt mondta enyém a választás nekem pedig muszáj volt ezt tennem.Fontos a munkám és a mások felé mutatott kép fenntartása, de nem ez az egyetlen ok amiért így döntöttem.

Azt hittem másodjára már nem fog meghatni a dolog...

- Ne találkozzunk többet. - Törtem meg a közöttünk lévő csendet, mikor megálltunk az egyik pirosnál, de még mindig nem néztem felé.

- Miért mondod ezt?Eddig azt akartad, hogy a turnédra is veled menjek.

- Meggondoltam magam. - Motyogtam alig hallhatóan, de nem mondott rá semmit.A lámpa zöldre váltott mi pedig újra elindultunk, viszont lekanyarodott az egyik utcába és megállt egy bevásárlóközpont parkolójában. - Miért álltál meg itt?

- Nézz rám Junie! - Fordult felém és kicsatolta magát, de már csak azért sem tettem amit kért.Nem láthat így egy alfa sem. - Kérlek... - Szólt hozzám lágyabb hangon, viszont tartottam magam ahhoz, hogy ne nézzek rá akár csak egy pillanatra se.Haza akartam menni és elfelejteni mindent habár tudtam, hogy ez nem lehetséges.Az ilyet senki sem felejti el, hiába akarja.

- Vigyél haza...És ezentúl tegyünk úgy, mintha nem ismernénk egymást.

- Komolyan mondom, nem hiszem el... - Ideges volt, nem is kicsit, így jobban meghúztam magam, míg ő ismét becsatolta magát, majd ismét rám nézett. - Szállj ki a kocsiból!Ha tényleg ezt akarod, akkor szállj ki és oldd meg magad a hazajutást! - Mordult rám, mire csak gyorsan kicsatoltam magam és már szálltam is kifelé a kocsiból.

San értem jött a parkolóba és amint kiszállt, már meg is indult felém, hogy megöleljen, én pedig ahogy csak tudtam, hozzá bújtam.Ő az egyetlen aki sírni láthat és tudja is, hogy valószínűleg mi is fáj most ennyire, de be kell vallanom, Soobin viselkedése is rosszul esett, hiába tudom, hogy ezt én provokáltam ki belőle.Kedveltem és valamennyire bíztam is benne azok után, hogy a belső farkasa se bántott, de őt is ellöktem magamtól.Mindig is azon voltam, hogy soha senki ne tudjon megbántani, így mindig védtem a lelkemet és nem engedtem, hogy szeressenek vagy én szeressek valakit.Soobin - legalábbis a farkasa - a tudtomra adta, hogy szeret ezért is emeltem fel egyből egy falat.Így lesz a legjobb.

Távol egymástól.

San velem maradt egész végig és próbált felvidítani, ami nem igazán sikerült neki, ettől függetlenül értékeltem, hogy mellettem volt.Mindvégig el akartam felejteni, hogy mit tettek velem, de a ma történtek minden emlékemet felelevenítették és egyszerűen nem tudtam kiverni a fejemből.