"Time Stop" | Marvel Ff. |

2. fejezet

Arra következtettem, hogy legalább egy órát aludtam. Megint.

Hétfő...

Órán ültem. Alig bírtam ébren tartani magam. És fáztam is. Fölvettem a pulcsim. A tanár felém fordult.
-Paris, meleg van, vedd le a pulcsid, mert rosszul leszel.
-Elnézést Tanárnő, de fázom. - próbáltam egy apró mosolyt produkálni.

Délután...

-Anya! - Kiabáltam ki a kertbe. -Telefon!! - anyukám felvett. Az osztályfőnököm hívta. Érdeklődve figyeltem, miért hívott minket a Tanárnő. Anyukám arcáról elolvastam, hogy semmi jó.
Néhány perc múlva letette a telefon. Ront bekülde a szobájába. Aztán aggódva rám nézett.
-Addy, -elgondolkodott. - Paris. Az osztályfőnököd aggódik érted. Azt mondja, hogy fáradt vagy órákon, és mintha lélekben nem is lennél ott. Ez miért van?
- Nem tudom. - a kezemmel kezdtem babrálni. - Én is éreztem, hogy akár mennyit próbálok pihenni, egyszerűen hulla vagyok. És ...- elgondolkodtam egy percre - fázom is mostanában.
-Igen ezt is mondta. - megfagyott a hangulat.
-Gyanakodik valamire? Én már nem tudom, hogy miért lehet.. - anyukám csak nézett magam elé. Aztán megszólalt.
-Menj, és pihenj. Holnapra nem kell tanulnod. A Tanárnő üzeni.
A szobámba sétáltam. Meredten néztem magam elé, nem tudtam, hogy mit gondoljak.
Elővettem a laptopom, és keresgélni kezdtem, hogy ezek a tünetek mire utalhatnak. De amit találtam, az egyszerűen lesokkol.
"A fáradékonyság, a végtagfájdalom, és esetenként a hidegrázás a csontrák egyik fajtáját is jelentheti."
Elborzongtam. A hideg futkosott a hátamon, ahogy félhangosan olvastam a szöveget. Lecsaptam a laptopom tetejét, és csak akkor vettem észre, hogy Ron egész végig ott állt az ajtóban. Elfehéredett az arcom. Ő volt az, akinek legkevésbé sem kellett volna tudnia, hogy mire gyanakszunk, mert közben összeállt a fejemben, hogy anyukám és a tanár is erre utalt.
- Kérlek most menj innen Ron! - gombóc volt a torkomban. Majdnem sírtam. -Ja és légyszi csukd be az ajtót.

Másnap reggel...

Tegnap este nem csináltam már semmit. Ha jól emlékszem 6 óra volt, amikor utoljára ránéztem az órára. Aztán elnyomott az álom.
Reggel nagyon korán, fél hatkor keltem. Összepakoltam a táskám, majd felkaptam egy pulcsit, és a bejárati ajtó felé indultam. A szokásosnál kipihentebbnek éreztem magam. De anyukám utánam szólt.
-Paris Addison! Hová indulsz? - nézett rám kerdőn, mintha a válasz nem lett volna egyértelmű.
-Iskolába. - néztem vissza rá magabiztosan. Egy fokkal kevésbé szomorúan szólt újra hozzám a velem szemben álló nő.
- Pakold le a cuccod. Nem mész suliba. - ahogy ezt kimondta, egyszerre lettem boldog, és ilyedtem meg rettenetesen. - Elmegyünk orvoshoz.
Legördült egy könnycsepp az arcomon. Nem tudom, hogy az aggodalomtól, vagy a félelemtől történt. De mindedj volt. Tudt, ebből már semmi jó nem származhat nekem.