"Time Stop" | Marvel Ff. |

49. fejezet

- Tudom, hogy miről szeretnél beszélni. - kezdte Steve a beszélgetést.
- Reméltem, hogy nem kell elmagyaráznom... - mondtam halkan, mert nem akartam annyira rejtegetni a dolgot.
- Tudom, hogy ez nehéz neked, de nem várhatod el, hogy én mindig melletted legyek. Tudnod kell, hogy én is már végig jártam már ezt az utat, amit most te is. De tovább kell lépni, mert különben felemészt. Ez van. - mondta végül a Kapitány. Könnybe lábadt a szemem. Nem tudtam tovább tartani magam. Steve átölelt. De most nem utasítottam vissza. Hetek óta először jól esett a meleg ölelése. Én is átkaroltam a fiú nyakát, és sírtam. Viszont boldog voltam. Az az űr, amit Bucky távolléte okozott, most mintha egy kicsit csökkent volna. Már ők voltak a családom, bár a Tél Katonája azért hiányzott a körből. Viszont tisztában voltam vele, hogy az nagyon veszélyes lett volna nekünk. Na és persze Buckynak is.
- De olyan nehéz... És szar érzés, hogy távol van. - boci szemekkel néztem Rogers-re, amivel szerintem hatottam rá, mért újra átölelt, és megpuszilta a homlokom. Jól esett.
  Másnap viszont újra eluralkodott rajtam a hiány. Amikor Steve, Natasha és Sam elindultak dolgozni, bevágtam a telefonom, egy aktát, és némi pénzt egy táskába, majd felkaptam a kocsikulcsot, és amilyen gyorsan csak tudtam elhagytam a várost. Az utolsó kisebb boltban vásároltam magamban némi ételt, és egy kis vizet, majd a repülőtér felé vettem az irányt. Még otthonról hoztam magamnak egy hamis útevelet, amit még akkor használtunk, amikor bújkáltunk a HYDRA elől. Erre viszont most nagy szükségem volt. Európába akartam menni, viszont saját, Paris Eddison néven nem tehettem, mivel így a Kapitány azonnal rám talált volna.
  Fölszálltam az első gépre, ami Berlinbe vitt. A repülő út ijesztő volt. Ez előtt sosem repültem egyedül. Még inkább magányosnak éreztem magam, mint az előtt. Csak most fogtam fel, hogy egy olyan országba, egy olyan kontinensre utaztam, ahol az előtt még sosem jártam. Félelemmel töltötte el, és egy pillanatra vissza akartam fordulni. De már nem volt vissza út. Végig kellett csinálnom. Ehhez pedig Bucky tartotta bennem a lelket.
  Néztem a felhőket az ablakon keresztül. Jónéhány óra utazás után megláttam az európai földet. Más volt. Idegen, de hívogató. Hirtelen újra felteltem erővel és bátorsággal. A gép nemsokára leszállt. Érdeklődve nézegettem jobbra-ballra a reptéren. Mindenhonnan német szöveget hallottam. Nem értettem, hogy mit beszélnek körülöttem, úgyhogy siettem ki a városba. Itt senki sem ismert, úgyhogy nyugodtan vásárolhattam magamnak ételt, és egy kabátot, mert itt hidegebb volt, mint otthon, New Yorkban. Másrészt Buckynak is ilyenje volt, úgyhogy ragaszkodtam egy ilyen bőr kabáthoz.
   Elővettem a telefont. Cikkeket kerestem, hogy hol látták utoljára a Tél Katonáját. Nem volt könnyű dolgom. Bucky olyan volt, mint egy szellem, mint aki ne is létezik. De az elhatározásom erősebb volt, így nem adtam fel.