"Time Stop" | Marvel Ff. |

40. fejezet

  Csak Bolond_cicus kedvéért ma még egy rész! 🖤

  Tony egy székre mutatott, hogy üljek le mellé.
- És mondjad, hogy hogy is kezdődött? - szépen sorban mindent elmondtam neki. Persze a Buckys részeket kihagytam. Csak arról beszéltem, amit Stark-nak is tudnia kell. De az mindent megmagyarázott.

1 óra beszélgetés után...

- Rendben leszel. - mondta ki végül, és letette a mappát az asztalra, amiben jegyzetelt. Furcsa volt Tonytól, hogy kézzel írt. Ez az informatikai zseni mindig az internetre töltött fel mindent, de most nem. Ezt szóvá is tettem.
- Hát tudod ebben az ügyben benne van a SHIELD, és ami a legnagyobb probléma, hogy a HYDRA is. És ez a két szervezet simán hozzáfér minden adatunkhoz, ami az igazat megvallva elég ilyesztő, hogy még azt is tudják, hogy Pepper és én... Inkább hagyjuk. Szóval erről nem kell tudnia egyik nagyhatalomnak sem. - ezt tipikusan Starkosan mondta. 
- Sajnos már tudják... - eszembe jutott, hogy rajta vagyok azon a bizonyos listán. Tony ideges lett.
- Hogy mi? Honnan?
- Fogalmam sincs. De ha tudnám...
- Eszedbe se jusson! Nem, nem nem!  Nem tűnhetsz el megint! Tudod, hogy izgult érted mindenki? Hatalmas nagy önzés lenne, ha...
- Nem fogok elmenni. - a Vasember őszintén aggódott, hogy megint az életemet kockáztatom csak, hogy megoldjak egy olyan problémát, amit a Bosszúállók már közel három éve, a világ pedig már vagy 80 éve nem tud megoldani. Pedig én tényleg elszánt voltam.
  Nekem csak az számított, hogy Steve, Bucky, és összességében az egész csapat jól legyen. Az életem számomra értéktelen volt. Amikor még beteg voltam, és nem láttam magam előtt a jövőt, megbarátkoztam a halállal, ami most nagyon jól jött. Küzdhettem a nélkül, hogy féltem volna. És ez higgyétek el, néha nagyon jó érzés volt.
  Úgy éreztem, hogy egy kis levegőzésre van szükségem. Kiléptem a Toronyból, de az ajtóban megállítottak a biztonsági őrök.
- Hé! Most meg mi van? - kérdeztem a napszemüveges fickókat meglepetten.
- Mr. Stark kérte, hogy ne engedjük elmenni.
- Na nemár! - nem volt más választásom, az erőmhöz kellett folyamodnom, hogy eltűnhessek. De most csak a parkig mentem, nem messzebbre.
  Ott olyan békés volt minden. A gondtalanul sétálgató emberek jókedvet sugároztak. A nap játékos fénye átszökött a fák levelei között. Az egész olyan megnyugtató volt. Hosszú ideje először gondtalannak éreztem magam, és néhány percig nem gondoltam Barnes-ra, Stevere, a problémákra.
  Hirtelen egy nyílvessző fúródott a földbe néhány centire előttem. Ez kizökkentett a helyzetből, és megrémültem.
- Majdnem lelőttél! - kiabáltam a fának támaszkodó férfinak. Az felém sétált.
- Tudod, sok mindenkit meg akarok ölni. De te pont nem vagy köztük. Szóval... - mondta lazán. A farzsebemhez nyúltam, ahol a pisztolyom volt.
- Ki a franc vagy?
- Á. Szóval nem meséltek rólam. Clint vagyok. Clint Barton. Ha úgy ismersz: Sólyomszem.
- Már értem. De miért vagy itt?
- A Kapitány hívott. Gyere. Azonnal Washingtonba kell mennünk. - mondta a férfi, majd egy piros Sedan felé indult.
- Nem. Vagyis nem lehet. - gondterhelt voltam, megint. Nem mertem elmenni.
- Nyugi. Stark is tud róla. Biztonságban leszel. Csak gyere!
  Beszálltam az autóba. Clint is beült mellém. A repülőtérre mentünk. A kifutó pályán már ott várt minket egy  Quinjet. Még sosem utaztam ilyenen ez előtt.
  Az utastér hatalmas volt. Egészen mesebeli. Minden a legmodernebb eszközökkel volt felszerelve.
-Stark? - kérdeztem Burtont.
- Hogy mondod?
- A repülő. Stark fejlesztése?
- Nem. A SHIELDé. De már a miént. Nyugi, ezen nem találnak rád. - a vállamra rakta a kezét. Erősnek éreztem magam, és biztos voltam benne, hogy cselekednem kell.