"Time Stop" | Marvel Ff. |

27. fejezet

  Másnapra viszonylag megnyugodtam. Stark gondoskodott róla, hogy minél hamarabb eltemethessem a testvérem. Ennek örültem.

Két héttel a történtek után...

Ma lesz a temetés. Fekete ruhába öltöztem. De nem csak én. Az egész Torony gyászolta. Aznap megtudtam, hogy pontosan mit is érzett Wanda akkor, amikor Pietro feláldozta magát. És másban is igaza volt. Tényleg olyan volt, mintha én is meghaltam volna.
  Egy fekete Audi várt a Torony előtt. Ugyan Stark-nak nem volt szokása, de most kinyitotta nekem az autó ajtaját. Egy könnycsepp folyt le az arcomon. A lehető legészrevehetetlenebben letöröltem azt, mert már nem engedtem magamnak, hogy gyengének lássanak. Beszálltam a kocsiba. Tony ült mellettem. Már vagy három perce ültünk az autóban csendben, mikor hirtelen megszólaltam. 
- Várunk még valakit? - csodálkoztam, hogy az ajtó még nyitva volt, és nem indultunk. 
- Igen. - felelte a férfi.  Majd a kezével a Torony ajtaja felé mutatott. A Kapitány éppen akkor lépett ki rajta. Néhány másodpercig nem vettem levegőt. Éreztem, hogy szükségem van rá ebben a helyzetben, viszont nem akartam Őt hamis célú tettekkel éltetni a hitben, hogy nekem több, mint barát. Elhatároztam, hogy természetesen fogok vele viselkedni, semmi nyomot nem mutatva arra, hogy mit is gondolok igazából. 
  Beült Steve is az autóba. Majd csukódott az ajtó, és elindultunk. Az út nem volt hosszú, mégis úgy tűnt, mintha órákig utaztunk volna. Éreztem Rogers tekintetét az arcomon. Nem tudtam hogy hogyan is reagáljak, úgyhogy csak vettem egy nagy lélegzetet, és nem is foglalkoztam vele többet az út során. 
  Nemsokára megérkeztünk. Egyre rosszabbul éreztem magam, ahogy haladtunk a templom felé. Nem tudtam tovább türtőztetni magam, újra könnyezni kezdtem. A Kapitány odajött hozzám, amikor beléptünk a kapun. A könyökét nyújtotta, hogy karoljam át nyugodtan. Úgy is tettem, és könnyes szemmel néztem fel Rá. 
- Honnan tudod mindig, hogy mire van szükségem? - kérdeztem halkan. De nem felelt. Egy férfit kémlelt néhány méterre tőlünk. Kapucniban volt de nem ismertem fel. Pedig anyukám kifejezetten kérte, magán rendezvény legyen, és a Bosszúállókon és a szűk családon kívül más ne vehessen részt. Mégis, az a férfi egyértelműen idegen volt. De észrevételeim szerint nem csak nekem, mert egyedül állt, miközben mindenki beszélgetett valakivel, vagy épp részvétét nyilvánította felénk. 
  Elkezdődött a temetés. Gyönyörű zene szólt, és egy gyermek kórus énekelt. Rendkívül megható volt az egész. Aztán én következtem. Beszédet kellett mondanom, mit persze szívesen vállaltam. Felléptem a pódiumra, és egy nagy levegővétel után belekezdtem.
- Először is szeretném megköszönni mindenkinek, hogy eljött. Biztos Ron is nagyon hálás Önöknek. - nem írtam szöveget, gondoltam, majd improvizálok. - Ha egy valamit kéne csak mondanom az öcsémről, akkor az az lenne, hogy Ő mindig mosolyt hozott az életembe, és szerintem mindannyiunk életébe. Mindig pozitív tudott maradni, még akkor is, amikor én már mindent föladtam. Azokban az időkben, amikor még a Rákkal küzdöttem, sokszor éreztem magam a domb legalján. De Ő mindig mondott valamit, amitől akkora erőt kaptam, hogy végül más segítséggel is ugyan de legyőztem a betegségem. Egyszer, amikor megkérdeztem, hogy miért nem tud többet maradni nálam a Toronyban, csak annyit felelt, hogy "Már meggyógyultál. Már nem kell lassítani az időt." Nagyon büszke voltam, és vagyok is természetesen, hogy a korához képest ennyire komolyan tudott gondolkodni, és olykor dönteni. És bár sosem tett olyat, amivel megváltotta volna a világot, attól még nekem mindig Ő marad az, aki miatt a világom olyan, amilyen. És bevallom, hogy ennél jobbat nem is kívánhatnék. És végül még annyit, bár órákig tudnék róla mesélni, hogy Ron volt az, aki egyáltalán nem érdemelte meg, hogy ilyen korán meghaljon. És bár sokan mondták, hogy ne, de én akkor is ki fogom deríteni, hogy ki a felelős azért, mert elvesztettem a legfontosabb embert az életemben. - büszkén kihúztam magam. Végül még ennyit mondtam - Köszönöm. - majd mielőtt a helyemre sétáltam volna, megint megláttam azt a titokzatos férfit. Hirtelen eszembe jutott az erőm. Megállítottam ismét az időt, hogy jobban megfigyelhessem a férfit. Észrevettem, hogy valami megcsillan a kezén. Talán egy óra lehetett. Vagy....