"Time Stop" | Marvel Ff. |

56. fejezet

- És akkor most mi lesz? Örökké csak bujkálni fogunk?
- Neked nem kell. Csak nekem. Te lényegében szabad vagy. - válaszolta halkan Buck.
- Azt hiszed, hogy egyedül hagynálak? Szerinted képes lennék magadra hagyni azok után, amin keresztül mentünk? Szerintem akkor inkább te vagy az, aki nem ismer engem igazán... - hiába probalkoztam, úgy éreztem, már sosem jelenthet nekem ő annyit, mint egykor. De úgy gondoltam, hogy még bármi lehet.
- Nem, nem gondolom, hogy te bármit is annyiban hagynál. Pláne azért, mert annak idején esküt tettél arra, hogy akár az életed árán is megmented a csapatot!
- Igen..., - lesütöttem a szemem, és az asztalt kezdtem bámulni - mert akkor még azt hittem, hogy hamarosan te is a csapat tagja leszel, nem pedig űzött vad. - a mondat végére elcsuklott a hangom. Eddig még talán soha sem mondtam ki ennyire egyenesen és nyíltan az igazságot, miszerint Bocky talán sosem lehet szabad ember, olyan, aki biztonságban élheti a normális életet ... Talán velem..

A lehető legkevésbé feltűnően próbáltuk elhagyni a könyvtárat. Úgy éreztem, megtaláltam ott, amit kerestem. Bár amikor elindultam abból a kis piros lakásból Bukarestből, még pontosan nem tudtam, hogy mit is fogok találni itt, Budapesten.
- Te írtad azokat a koordinátákat a papír sarkára még reggel, ugye? - kérdeztem a fiútól az utcán sétálva.
- Igen. - érkezett a rövid válasz.
- De mégis honnan tudtad, hogy össze fogunk veszni, vagy, hogy el kell menned onnan?
- Nem tudtam, de sejtettem. Tudod, ennyi idő után már kialakul az emberben egy amolyan 6. érzék. Tudja, mikor kell menekülni, vagy éppen csak simán felszívódni. - Barnes teljesen úgy beszélt ezekről, mintha a világ legtermészetesebb dolgai lennének. Bár ez engem már nem lepett meg.
- Ne haragudj, hogy úgy kiakadtam rád tegnap. De meg kell értened... - nem hagyta, hogy befejeztem a mondatot. De tudta, hogy mi lett volna a vége.
- Semmi gond. Szerinted miért nem mondtam el ezeket eddig? Tudtam, hogy nem állsz rá készen, és még most sem vagy kész, de úgy éreztem, hogy nem fair tovább rejtegetni előleg mindent.
- Köszönöm. - láttam a fiún, hogy nem erre a reakcióra számított. Az elmúlt események után, valószínű azt várta, hogy megint leüvöltöm a fejét, és elmenekülök. De most nem. Felkészültnek éreztem magam arra, hogy elengedjem a kislányos hisztieimet, és felnőtt fejjel álljak a jövő elé.

" Nem tudom, hogy így 2 év után még bárki el fogja e olvasni ezt, de ha igen, azt köszönöm! 🥰 "