"Time Stop" | Marvel Ff. |

23. fejezet

  Ahogy beléptem Steve szobájába, egy furcsa, szorongás szerű érzés kerített hatalmába. Furcsa volt ott lenni, mivel ez előtt még sosem jártam bent.
- Szóval akkor. - kezdett bele a Kapitány. A fotelra mutatott, hogy üljek oda. Ő is egy hasonlóban ült úgy fél méterrel arrébb. Engedelmeskedtem.
- Tudod mekkora katasztrófa lehet ebből? - kezdtem el mondani, de ő nem felelt a kérdésre, hanem egy újabbat tett fel.
- És mi van, ha nem? - kérdezte magabiztosan.
- De ezt nem tudhatjuk. És azt sem, hogy boldogok lennénk. Te folyamatosan kockáztatod az életed, én pedig még csak harcolni sem tudok. - szégyenkezve néztem az előttünk álló asztalt.
- Akkor befejezném a hősködést, és átadnám másnak a kapitányi szerepet. - felelte.
- Ezt nem kérhetem tőled! - mondtam megdöbbenve. - Ez az életed. Nem adhatod fel egy futó kapcsolat miatt.
- Nem adok fel semmit. De ha te így állsz hozzá, szerintem tényleg felesleges erről beszélni. - ahogy ezt kimondta, felállt, és zaklatottan kezdett járkálni a helyiségben.
- Steve. Figyelj rám kérlek! Nagyon jó barát vagy. És később talán többek is lehetnénk. - Steve újra felém fordult.
- Később? - kérdezte mérgesen.
- Igen. - lesütöttem a szemem. - Értsd meg, hogy én még nem állok készen egy ilyen kapcsolatra. Steve. Csak 16 éves vagyok! - befejeztem a mondatom, és kiviharoztam a szobából. Egyenesen az utcára.
  El akartam bújni mindenki elől. Egy park felé vettem az irányt, ahol régebben, a rák előtt nagyon sokat játszottunk Ronnal. Szép emlékeket idézett elő, amikre most nagyon szükségem volt. Leültem egy, a park eldugottabb részén található padra. Csak ültem, és elmelyültem a gondolataimban. Szerettem Stevet, de nem éreztem magam elég érettnek az egészhez.
  Hirtelen valahogy egymáshoz érintettem az ujjaimat, és megállt a világ körülöttem. Az emberek ledermedtek, a fölrepülni akaró madár pedig megállt a levegőben. Megrémültem. Nem tudtam, hogy mi történt. Sétálgatni kezdtem a szoborrá dermedt emberek között. Nagyon furcsa érzés volt. Konkrétan megállt körülöttem az idő.
  Aztán beugrott, hogy ilyenekre gondolhatott Bruce. Megpróbáltam ugyan úgy össze érinteni az ujjaimat. És sikerült. Folytatódtak a pörgős New Yorki mindennapok.
  Lihegve ültem vissza a padra, úgy megrémültem az előbb történtektől. Hirtelen azt sem tudtam megállapítani, hogy csak képzelődtem, vagy tényleg megtörtént.
  Annyira belemélyedtem a történtek végiggondolásába és kielemzésébe, hogy először észre sem vettem, hogy leült mellém valaki. Nem néztem rá, de tudtam, hogy ki az.
- Barnes őrmester. Ugye? - mondtam halkan a mellettem ülőnek.
- Honnan tudtad? - kérdezte komoly hangon.
- Éreztem. - feleltem szinte suttogva. - Miért vagy itt? Hogy megölj? - kérdeztem félelem nélkül a férfit.