"Time Stop" | Marvel Ff. |

30. fejezet

Néhány nappal később találtam egy titkosított SHIELD aktát. A feltörése nem okozott különösebb gondot, amin nem kicsit meg is lepődtem, lévén, hogy mégis csak Amerika legtitkosabb szervezetétől volt szó. Megnyitottam a mappát. Csak 3 oldal volt a tartalma, amiből még mindig cenzúrázva voltak részek. Elkezdtem kibogozni, hogy pontosan mit is tartalmazhat az üzenet. Már vagy másfél órája ültem a dolgon, amikor egy értelmes beszélgetést tudtam összerakni az egészből. Egy rádió beszélgetés leírt változata volt. Egy férfi, és a megbízója között.
A részek külön dátumozva voltak. De engem kifejezetten egy nap érdekelt. Ron halálának napja. Hamar megtaláltam azt a bejegyzést. A szöveg a következő volt:

Vezér: Télapó, mi a helyzeted?
Télapó: Nemsokára életem a célt.
Vezér: Célpont helyzete?
Télapó: A Célpont közelít a helyhez.
Vezér: Ismételd. Célpont neve?
Télapó: Ron Addison.
Vezér: Válasz helyes. Küldetés bevégzésre bocsátom.
Télapó: Vettem. Indulok.

Azt hittem, hogy félre olvasom. De nem. Tényleg az volt oda írva. Újra nekiálltam a kód megfejtésének. Végül be kellett látnom, hogy nem rontottam el. A célpont tényleg Ron volt. Nem tudom elmondani, hogy mennyire megrémültem. Csak az járt a fejemben, hogy lehet, én leszek a következő. Ezt a selytésemet pedig csak alátámasztotta az, hogy a temetésen ránk lőttek. Na de ki lehetnek az álnevek mögött álló emberek?
Híresen makacs vagyok már gyermek korom óta. Így hát még ennél a pontnál sem adtam föl azt az elvem, hogy egyedül csinálom végig. Meggyőződésem volt, hogy mindenkinek így lesz a legjobb.

Néhány nappal később...

Hideg, novemberi nap volt. Köd szállt a földre. A temetőben minden olyan nyugodt volt. Csak álltam csöndben, és a síron lévő feliratot bámultam. Nem tudtam levenni róla a szemem még akkor sem, amikor hallottam, hogy valaki odalép mellém. Mindketten csöndben voltunk. Csak a szél zúgasa, és a fák leveleinek misztikus susogása hallatszott.
- Hogy érzed magad? - kérdezte az alak.
- Elég nehéz úgy élni, hogy tudod, valószínűleg sosem leszel boldog. Egy teher van rajtad, ami szép lassan fölemészt. Végül pedig boldogtalanul halsz meg. Méghozzá úgy, hogy azok, akik ismertek, valószínűleg nem is tudták, hogy milyen súlyt cipeltél nap, mint nap. És úgy mosolyogtál rájuk, hogy te valójában sosem voltál igazán boldog. - sóhajtottam.
- Ne mond ezt. Tudod, hogy nem a te hibád volt.
- Mindenki ezt mondja. De azok is tisztában vannak vele, hogy ez nem igaz. Én sodortam Őt ebbe a világba, ahol még nem tudott boldogulni. De most nem csak erről beszélek. - megint csönd lett. A mellettünk lévő bokorból fölrepült egy holló. De egyikünk sem reagált. Csak álltunk, és vártunk. Vártuk, hogy valamelyikük elég bátor legyen ahhoz, hogy megszólaljon, vagy akár csak ránézzen a másikra.