2038

011

Connor két karján támaszkodott meg a hátra esés után, míg én belé kapaszkodva figyeltem a földön heverő, szilánkosra tört üveget remegő tekintettel, összeszűkült pupillákkal. Féltem megfordulni, hisz fogalmam sem volt arról miféle látvány tárul majd elém, ráadásul senki nem szólt egyetlen egy szót sem.

- A picsába! - hallottam meg apám feldúlt hangját a szoba egyik feléből.

Megkönnyebbülve lélegeztem fel; mintha egy hatalmas, mázsás súly került volna le vállaimról, amikor a hadnagy heves káromkodásba fogott körülöttünk. Bár továbbra sem éreztem azt, hogy teljesen nyugodt lennék, lassan fordítottam feléjük fejem, felmérve a kialakult helyzetet.

- Szent szar – nyögtem ki elmélyült hangon, mikor megláttam a földön heverő, sötét bőrű gépet.

- Fejbe lőtte magát rögtön azután, hogy a kisasszony megmentett – felelte az alattam heverő.

- Honnan tudtad, hogy lőni fog? - kérdezte Chris, miközben a hulla fölé hajolva méregette azt.

- Egyszerűen csak megéreztem. Tudtam, hogy csinálni fog valamit ekkora stresszhelyzetben, főleg hogy abbahagyott mindennemű mozgást. Arra viszont gondolni sem mertem, hogy végez magával – gombóc keletkezet torkomban, ami makacs mód ragaszkodott helyéhez, így képtelen voltam arra, hogy lenyeljem.

Chris felültette a hullát, kinek arcát most már nemcsak tulajdonosának vére fedte be, hanem a különös kék folyadéka is. Rezzenéstelenül szemléltem meg HK400 merev testét, ahogy kollégám próbálja kintebb vonszolni, ám apám rászólt, miszerint hagyja a francba, később az illetékesek feltakarítják és elviszik. Eközben Connor csalódottan pásztázta a bemocskolt padlót, így orrához érintve mutatóujjam, felhívtam magamra figyelmem, s rámosolyogva jeleztem számára, hogy nincs semmi gond.

- Jó lenne, ha felkelnétek végre valahára a földről, gyerekek – köszörülte meg torkát a hadnagy – Ez főleg neked szólt, kislányom. Még a végén behorpad alattad a lába – gúnyos hangjától megrándult a szemöldököm.

- Legalább most ne lennél ekkora farok! - keltem ki magamból, miközben feltápászkodtam a padlóról, kinyújtva karomat az android felé, ezzel felsegítve őt is – Inkább iszom egy kávét!

- Elkísérem – jött nyomomban a robotfiú is.

- Hé, Bec! - szólt utánam apám, mire megálltam a küszöbön belekapaszkodva az ajtófélfába – Szép mentés volt.

- Kösz – kacsintottam rá, mielőtt lefordultunk volna a folyosón, felvéve az irányt az irodák felé.

Hosszú folyosókon kanyarogtunk, mire kilyukadtunk egy automatánál a bejárat mellett. Sok-sok tejjel és cukorral kértem, pont úgy, ahogy mindig is szerettem, közben lábaimmal dobolva vártam, amíg elkészült a gőzölgő nedű. Kezeimre húzva pulóverem, ujján keresztül fogtam két kezem közé a kis papírpoharat az ajtó felé indulva meg, miközben nagy beleéléssel fújdogáltam az italom, hogy minél kevésbé égesse le nyelvem és torkom egyaránt.

Connor karjával kitámasztva tartotta meg előttem az ajtót, előre tessékelve rajta, majd a lépcsőkig követve egyszerre ültünk le a legfelső fokra. Magam mellé helyeztem kávémat, amíg zsebeimben kotorászva rá nem leltem a kis dobozkára, amiből előhalászva egy szálat azonnal rágyújtottam. A mellettem ücsörgő fiú, mióta kiszabadultunk a kihallgatóból, magába van zuhanva – összekulcsolt ujjakkal ül, maga elé meredve, elkenődött képet vágva, szinte alig pislogva valamennyit.

Felé hajolva felkarjára simítottam, halványan mosolyodva el, hátha az némileg segít rajta, de csak csüggedt tekinteteket kaptam.

- Hé! Mitől roskadtál így magadba?