2038

035

 Egy hófödte temetőben jártunk még napkelte előtt, és jóval azt megelőzően, hogy búcsút vettünk volna Karától a templom falai közt. Markus megtalálta, amit – pontosabban, akit keresett, míg én csendben követtem a hóban hagyott lábnyomait, pár méterrel lemaradva háta mögött. Egy fekete sírkő előtt állt meg, magába roskadva fürkészve a rávésett szöveget:

Carl Manfred
1963-2038

Tisztában voltam a tudattal kit látogatunk meg, mikor befordultunk a sarkon a temető felé, ám előtte fogalmam sem volt arról, mégis mit akarhat mutatni nekem azok után, hogy egy egész népet további lázadásra szítottunk. De itt állva jöttem rá arra, mekkora lelki támogatásra van szüksége mind ezekben a percekben, mind a továbbiakban.

- Hiányzol, Carl – karjait összefonva hasa előtt suttogta maga elé szavait – Fogalmad sincs, mennyire. Az összes fennálló lehetőségem rossz és lényegtelen hogyan döntök, mert tudom, hogy vér fog folyni. Nem akarok vérontást, vérszíntől függetlenül, de nem hagyhatom, hogy lemészároljanak bennünket. Így meghoztunk egy döntést – ekkor pillantott rám válla felett, mire felszegve államat néztem fel és léptem közelebb hozzá – Ő lesz az, aki meghozza mindenki számára a megváltást. Attól függetlenül mivé kellett válnia, továbbra is ember maradt, aki úgy döntött, hogy a mi oldalunkon harcol. Megmutatta számomra a fényt. A kiutat – tenyerem után kutatott, hogy ujjainkat összefonva fordulhasson vissza a sír felé – Mellette nem félek többé.

- Együtt képesek leszünk helyreállítani a világot – mellélépve súgtam magunk elé a szavakat, amik pamacsfelhőkként váltak eggyé a levegővel – Vagy porig rombolni azt.

Kézen fogva sétáltunk vissza a kijárat irányába. Markus kissé magába roskadt a beszédét követően, így igyekeztem egyben tartani, néha-néha megszorítottam a kezét vagy felkarjára simítottam, nehogy bármelyik óvatlan pillanatban összeomolhasson. Percekkel később pedig egy ismerős férfiú caplatott a hóban velünk szemben, s jöttére mindketten felkaptuk fejünket, majd néztünk vele farkasszemet. Bár majdhogynem végig Markus-on tartotta pillantását, egy aprócska másodpercre engem is végig mért, majd tudomásul vette kilétemet. Nem szóltak egymáshoz egyetlen egy szót sem, mikor a kelleténél nagyobbat rántva karomon kezdett el húzni maga után barátom, miközben éreztem Leo Manfred égető tekintetét két lapockám között.

Visszatérve a zsibongó épület falai közé, rögtön Connor után kutattam a lázongó tömegben és amint ráakadtam az egyik sarokban ácsorogva, átverekedve magam robotok tömkelegén nyakába vetve magam szorítottam magamhoz.

Együtt kerestük fel Karát annak érdekében, hogy közösen köszönhessünk el tőlük. Mindkettejük könnyektől csillogó szemekkel öleltek magukhoz, viszont Kara meg én a megengedettnél több időt töltöttük el egymás karjaiban, mielőtt elválva a másiktól, utoljára jól szemügyre vehettük volna a másikat. Ki tudja, mikor látjuk egymás legközelebb.

Ha arra valaha sor kerül.

- Mindenképp üzenj, amint átértetek a határon – mosolyodtam el, miközben karomba marva próbáltam visszafojtani kitörni készülő könnyeim.

- Azonnal írni fogok! - felelte kedvesen a lány, mielőtt sarkon fordultak és kisétáltak az ajtón.

- Nekem is indulnom kell.

Connor lépett mellénk, szavaira azonban összerándult a gyomrom, pillanatok alatt zsugorodva össze akkorára, mint az ökölbe szorult kezem. Lassan emeltem fel fejem irányába, jól megnézve magamnak szeplőkkel és anyajegyekkel borított arcát, mogyoróbarna szembogarait és azt az egyetlen egy, a homlokára perdülő tincset. Azóta sem fogtam fel, mégis mire vállalkozott, de jobb lett volna, ha örökké feledésbe merül maga a gondolat is.