2038

014

 Bágyadt szürkeségbe borultak a mázsás, vörös, ütött-kopott, bomladozó téglákkal körberakott épületek e negyedben, ahová apám hajtott rögtön azután, hogy fülest kapott az egyik kollégától odabent egy bizonyos AX400-as robotról. Állítólag saját otthonában bántalmazta a férfit, aki bejelentette az esetet és elrabolva kislányát, nyomuk veszett ebben a hatalmas városban. Bár volt bennem egy érzés, miszerint elmondhatatlanul bűzlött valami az üggyel kapcsolatban, csendben ültem az anyósülésen összefont karokkal magam előtt, s csendben bámultam ki az ablakon, min esőcseppek heves kopogása vert visszhangot a járműben uralkodó síri csendben.

Egyikőjükre sem néztem rá közvetlen, mindössze akkor, mikor tudtam, hogy fogalmuk sincs arról, szemmel tartom őket. Apámat azoknál a bizonyos piros lámpáknál vettem szemügyre, amelyeknél legalább öt percet kell várnod az átváltásukra, ő pedig az idő alatt a lehúzott ablakának párkányára könyökölt a ködös várost bámulva.

Connort a visszapillantóból lestem meg néha-néha néhány kósza másodpercre – mindkét kezét combjain pihentette, fejét oldalra fordította kifelé bámészkodva, csak akkor mozdulva meg, amikor a lecsapódott pára elzárta előle a kilátást, így óvatos mozdulatokkal törölte le azt, végül ugyanabba a pozícióba helyezkedve vissza, folytatta a nézelődést, mégis látszott kisimult arcán, hogy odabent erősen dolgoznak és pörögnek fogaskerekei.

A helyszínen már legalább négy kocsi parkolt a sajátunkon kívül, majd amikor leállt a hőbörgő motor, én voltam az első, aki kicsatolva övét azonnal kipattant az autóból, Collins nyomozó irányába vetve utamat. Épp tabletén lapozgatta az aktát, mikor mellé perdültem, ő meg kíváncsiskodva nézett fel a betűk tengeréből, halvány félmosollyal köszöntve. A hadnagy szemtanúk után kutatott, leszólított pár itt megforduló járókelőt, amíg Connor mozdulatlanul várt parancsára az autó hátsóajtaja előtt.

- Van pár rendőrtisztünk, akik átfésülik a szomszédságot, ha netalántán bárki látott volna valamit – fordult felénk Collins apám mellé sétálva, miközben mindketten az utcát pásztázták.

- Oké. Szólj, ha bármi nyomra bukkannának.
- Mit fogsz csinálni azzal ott? - nézett először a hadnagyra, majd egyszerre fordultak az android felé, aki azóta is megszólításra vár.

- Ötletem sincs – fintorodott el, mire szemeim reflex-szerűen fordultak egyet, ám amekkora sóhaj kiszaladt számon, furcsálltam, hogy nem kevert le egy hatalmas nyaklevest.

Minden negatív érzést, ami az utóbbi pár órában felgyülemlett bennem kettejüket illetőleg most takarékra tettem, szőnyeg alá sepertem és a lelki szemetesládámba hajítottam, annak érdekében, ne érzelmeim befolyásoljanak és hajtsanak, mialatt zajlik a nyomozás. Jelenleg egyikre sem úgy tekintettem, ahogyan alapjáraton megtenném – az egyikük egy kiváló nyomozó volt, míg a másik egy minket előrébb segítő munkatárs. Sem több, sem kevesebb. Az elkövetkezendő órákra nem tekinthetek rájuk másképp, ki kell zárjam az apa és barát fogalmát szótáramból, hogy teljes testtel és elmével dobhassam be magam az ügy érdekében.

Connor előtt sétálgattam fel-alá, elmélkedve, de információk hiányában nem jutottam sokkal előrébb azoknál, akik már egy ideje idekint járőröztek. Felnéztem az előttem állóra, az az egyetlen kis kósza tincs, ami mindig oldalra lógott tökéletesre fésült hajából most homlokára tapadt, arcán az egyre felerősödő zivatar vízesésként csordogált végig, ruháján hangosan kopogva, őt ennek ellenére kevésbé zavarta a felhőszakadás, mint engem. Fekete hajzuhatagom súlyától fejem fájni kezdett, ruháim testemhez tapadtak, cipőmben pedig nagyobb tócsa uralkodott, mint az utakon elterülő kátyúkban.

- Felszállt az első buszra, ami arra járt és a végállomásig rajtamaradt. Ez a döntés nem volt megtervezett, hanem a félelem vezérelte – szónokolta teljes meggyőződéssel.