2038

017

 Hangosan kotyogott a kávéfőző az őrs étkezőjében, miközben a pultnak támaszkodva pörögtek a fogaskerekek agyamban, az előző est történéseinek köszönhetően. Közel egy szemhunyásnyit sem aludtam az éjszaka folyamán, gondolatok serege özönlött koponyám csendes falai közé valahol este tizenegy és reggel hat között, nyugtot nem hagyva, mégis az egyetlen, ami folyton-folyvást visszakúszott lelki szemeim elé az a homlokára adott csók volt.

Legszívesebben fejemet a falra szerelt polcok egyikébe vertem volna, hátha agyrázkódást kapok, amnéziás leszek, hogy ne emlékezhessek ebből semmire. Lövésem sincs, mit gondolhattam azokban a percekben, hiszen úgysem érthet belőle semmit. Ha értene, akkor lennénk igazán nagy bajban.

Bögrémmel a kezemben tértem vissza asztalomhoz, aktáim felett gubbasztva, lustán lapozgatva át őket, azonban fejben teljesen máshol jártam, képtelenségnek tűnt, hogy a munkára koncentráljak, pedig a jelenlegi ügy alapos rátermettséget és teljes körű figyelmet igényel.

Igényelne, ha Becca Anderson minden koncentrációja nem egy plasztik fiúcska irányába terelődne, aki örökzöld virágmezős rétekre terelgetné vagy a csillagos ég fölé.

Álmosan kortyolgattam kávémat, mikor az óra délután ötöt ütött. Még bőven volt hátra a munkaidőmből, mégsem bírtam tovább a tépelődést, így csészémet az asztalra csapva toltam ki magam alól székemet, s lépdeltem fel Jeffrey irodája elé, hangosan kopogtatva be az üvegen, amin keresztül intett számomra, miszerint nyugodtan beléphetek.

- Elnézést a zavarásért, Kapitány, de ha nem nagy gond, én most hazamennék – jeleztem hüvelykujjammal szándékom, mivel hátam mögé mutogattam, egyenest felakasztott kabátom irányába.

- Igen, az lehet jó lenne. Borzasztó szarul nézel ki, Becca.

- Kösz. Bóknak vettem! Holnap találkozunk – szemem forgatva léptem ki az irodából, asztalom mellé topogva be.

Ballonkabátomat leakasztva a fogasról azonnal magamra aggattam, majd a szék támlájára akasztott táskám vállamon landolt, s épp feltűnésmentes kiosonásra készültem, amikor ismerős alak siklott be elém, talán a megszokottnál is közelebb állva meg.

- Máris menni készül, kisasszony?

- El kell mennem bevásárolni pár dolgot. Meg amúgy sem vagyok a helyzet magaslatán.

- Alváshiány tüneteit vélem felfedezni Önön. Ajánlom, hogy pihenje ki magát alaposan – magyarázta egy szemrebbenés nélkül – Szeretné, ha segítenék a bevásárlásban?

- Nem! - a lehető leggyorsabban vágtam rá a választ, át sem gondolva, ez mennyire feltűnő és elutasító viselkedés vele szemben, de nem akartam időt tölteni vele. Most nem – Megoldom egyedül is. De azért köszönöm, Connor.

Bólintva hajoltam meg előtte, futólépésben hagyva hátra, nehogy utánam eredhessen. Vagy nehogy véletlenül meggondoljam magam és magammal invitáljam, hogy legyen valaki, aki helyettem tologathatja a bevásárlókocsit.

A buszmegálló felé tartó úton gomboltam össze magamon kabátomat, majd pár percnyi türelmes várakozás után be is fordult a busz a sarkon, amin aztán jól megszokott helyemre huppantam le, pontosan az egyik ablak mellé, közvetlen az ajtó mellett. Zsebemből halásztam elő és gabalyítottam ki csomókban összeálló fülhallgatómat, lábamon ütemre táncoltatva ujjaimat, később a leszállásjelzőt megnyomva, leszálltam a városközpontban – annak tengerében kutattam számomra szimpatikus bevásárlóközpont létezése után, ám sokat nem vacillálva betértem az egyikbe, legalább félórán keresztül csupán a sorok között járkálva, semmit sem pakolva kezemben szorongatott, fekete kosaramba.