2038

032

 Letaglózva álltam a tömeg mögött, miközben az megállás nélkül gyarapodott tovább Markus egyetlen hívómozdulatára. Kapucnimba burkolózva húzódtam le az útról a bámészkodó járókelők mellé és inkább a járdáról próbáltam meg megközelíteni barátomat, mielőtt túl késő lenne és már csak a darabjait szedegethetném össze a földről.

Zsebre tett kezekkel igyekeztem beolvadni az emberek közé, nem hagytam, hogy eluralkodjon rajtam a pánik, ami nyomot hagyhat arcom rosszabb felén. Feltűnésmentesen vettem gyorsabbra lépteim, villanypóznák mellett kúsztam el, vagy épp a fal mentén haladva kerültem ki egy-két rendőrt, mert az utolsó dolog, amire jelen pillanatban vágynék az az, ha bármelyik volt kolléga felismerne egy androidokból összetákolt tüntetésen.

Mégis az egyetlen működőképes, azonban őrült döntés az volt, hogy a robotok felé kanyarodtam. Megpillantottam Markus-t, ahogy nyugodt léptekkel haladt egyre előrébb a nép élén, így a legkevesebb feltűnést keltve soroztam be mellé.

- Megkérdezhetem, hogy mi a francot művelsz?

- Ezt én is kérdezhetném tőled – egy pillanatra sem remegett meg a tekintete, nem nézett rám, ugyanúgy gyalogolt tovább előre, s még akkor sem állt meg, mikor a távolban megpillantottuk mindketten az út közepén álló rendőrt – Nem kellene itt lenned. Meg is öletheted magad.

- Nos – böktem állammal a fegyveres zsaru felé – Akkor az a jó hírem, hogy mindketten ugyanabban a cipőben járunk. Hol vannak a többiek?

- Pár sorral hátrébb. Miért kérded?

- Így legalább nem kell őket túl sokáig keresnem, hogy behúzhassak nekik egyet, amiért hagyják, hogy élő céltáblának használd magad.

- Valakinek meg kell hoznia ezt az áldozatot, Becca. Lehet ez az egyetlen módja annak, hogy meghallgassanak bennünket az emberek.

- Semmit nem ér ez az egész, ha te közben odaveszel.

Megállt. Egy perc telt el, talán kettő, de mikor felemás színű szemeit rám emelte az volt az első megérzésem és gondolatom, hogy befejezi. Nem sétál tovább sem ő, sem a mögötte kialakult tömeg, hanem csendben szétszéledhetünk és visszamehetünk innen Jericho-ra, ahol még egy ideig meghúzhatnánk magunkat. Ahol kitalálhatnánk, mi lenne a legokosabb lépés.

De Markus szeméből eltűnt a csillogás, bennem megszűnt a reménykedés, mindössze a hátra maradt lépéseket számoltam, ami elválasztott bennünket a szemben álló rendőrrel.

Hiába szólított fel mindannyiunkat arra, hogy álljunk meg, mindenki menetelt tovább engem is beleértve, hiszen ha lemaradok vagy, ha egyedül én állok meg, akkor biztos lehetek abban, hogy nekem lőttek. Szó szerint.

Mindezek ellenére nem sült el a fegyver, hanem értetlenségének köszönhetően odébb állt. Szitkozódva húzódott félre az útból, miközben erősítést kért. Majdhogynem elengedtem fülem mellett az információt, mikor kiabálásba kezdett a tömeg - egyenlő jogokat követeltek, szabadságot, azt üvöltözték, hogy ők egy nép és életben vannak. Meghűlt bennem a vér.

Ijedtemben nem figyeltem lépteimre, így bokám kibicsaklott egy ügyetlen mozdulat hevében, de egy erős kar szorult derekam köré és rántott magához közelebb. Markus megfogta a kezem, kissé megszorítva azt, majd egy halvány mosoly kíséretében velem egy tempóban lépdelt tovább. Magabiztosan bólintottam felé, ezzel jelezve, hogy készen állok. Akármi is történjék, amint kéz a kézben vonultunk a világ elé többé nem éreztem azt, hogy félnék. Történjen, aminek meg kell történnie, viszont ezt együtt fogjuk végig csinálni.

Még akkor sem remegett meg a belé vetett bizalmam, amikor a sarkon megpillantottam a Riot Unit autóit és egyenruháit – két tankszerű járművel állták el az utat, míg az út szélén álló másik négyből egymás mellett rohanva sorakoztak fel előttünk több sorfalat alkotva, maguk elé tartva golyóálló páncéljaikat, fegyvereiket.