2038

016

 Elszállíttatták Rupert testét, mit megannyi rendőr és mentőautó állt körbe, miután levetette magát a UFD egyik épületének tetejéről öngyilkossági kísérletként. Nem néztük meg a lezárt helyszínt, apám a közelébe sem engedett volna, csupán lemászva az átugrált építményeken a kocsink felé terelgetett a mellettem haladó két férfi.

Testen kívüli élményként éltem meg, ahogy kijutottam a helyszínről, egészen addig míg be nem kattant helyére biztonsági övem. Egyik lábamat az ülésre helyeztem, mellkasomig húzva fel, s térdemre könyökölve kezdtem rágni ujjaimon a körmeim körüli bőrt. Idegesen rázkódtak végtagjaim még azután is, hogy befordultunk utcánkba, ahol nem fenyegethetett többé veszély, mégsem éreztem biztonságban magam sem idebent, sem a tudattól, hogy nemsokára bezárkózhatok a négy fal közé. Ráadásul apám felől az éjszakánál is sötétebb aura áramlott köreinkbe, féltem, ha kiszállunk ezt szabadjára is engedi, csak sejtelmem sem volt, melyikünkön akarja leverni a mai nap által felgyülemlett feszültséghullámot. Ahogyan az is meglepő volt számomra, hogy Connor még mindig a hátsó ülésen gubbaszt és nem lett kihajítva az egyik szimpatikus sarkon, bár a mai hőstettei után kétlem, hogy a hadnagy egyetlen egy rossz szót is elereszt irányába.

Felcsikordulva állt meg fékezés közben a jármű, hátizsákomat ölemből vállaimra kaptam, továbbra is ujjaimat csócsálva, mialatt becsaptam magam mögött a nyílászárót, édesapám után kullogva be a ház belsejébe. A robotfiú sem volt rest követni minket, azonban kellőképp tartotta a távolságot mindkettőnktől, hisz fogalma sem volt arról, mit kellene tennie. Hasonló mértékben lehetett összezavarodva, mint mi.

A második különálló impulzus akkor ért, amikor Sumo nagy hévvel rohant ki a nappaliból elénk, csaholva köszöntve mindnyájunkat, viszont akkora erővel ugrott fel rám, egy másodperc is elég volt ahhoz, hogy a földön ülve találjam magam. Szemeim tárva nyitva álltak, mégis elsötétült előttem a világ, miközben testem reszketni kezdett – kezdte megelégelni az utóbbi időben kapott, negatív behatásokat.

- Kölyök! Hé, hé, hé! Minden rendben? Válaszolj már! - fordult vissza apám a konyha sarkáról, azonnal felém sietve. Letérdelt elém, két keze közé fogta arcomat, s mélykék szemeit enyéimbe fúrta, hátha némi életet lehelhet belém. Mögém pillantott, hallottam miként guggolt le Connor is, majd helyezte kezét egyik vállamra – Ne csináld ezt velünk. Csak most ne, jó?

- Majdnem – rebegtem – Majdnem meghaltam – elhalt hangon szólaltam meg, teljesen úgy tűnt, mintha nem is tőlem származna.

- Igen. Igen, valóban – pusmogta az előttem gubbasztó férfi – De ügyes voltál, kölyök. Elkaptad. Te kaptad el és túlélted! Kibaszottul túlélted! Ügyes voltál, úgyhogy most már térj vissza közénk – rázott meg gyengéden karjaimnál fogva. Egyre inkább elhomályosult a kép, kettőt láttam a hadnagyból magam előtt, kék szemei szürkének tűntek, minél tovább bámultam őket, de egy ismerős hang visszarázott a valóvilágba. Ismét.

- Becca - beleborzongtam, ahogy meghallottam nevemet szájából, karomon lúdbőr futkosott, szemeimet könnyek áztatták, mikor az előszobaszőnyegen találtam magam – Minden rendben.

- Apu? - zavaros tekintetem, mi ide-oda cikázott a szoba környékén most rajta állapodott meg, zafír szembogarai megkönnyebbültségtől fénylettek, s egy kellő sóhajtás közepette rántott magához, erősen szorongatva meg, a szuszt is kierőszakolva belőlem ölelése közepette.

- Egy marha vagy, de büszke vagyok rád, tudod? - tartott magánál fejemnél fogva, méretes tenyerével hajamat simogatva, mindeközben megtört a jég és sós, meleg könnyek áztatták el nyakamat, amikor az vén róka lelkében elszakadt a végső cérna.