2038

030

 - És most mi lesz? - kérdezte mellettem állva, három napos borostáján szántva végig ujjait.

Kamski orrát kisebb kötés fedte, ragtapasszal rögzítette magának oda ma reggel is, ahogy egy hete folyamatosan mindennap megteszi. Gúnyos félmosolyra húzódtak ajkaim, ahogy végig pásztázott rajta tekintetem, amíg ő a tükör előtt állva fogta össze apró lófarokba haját.

Kaptam tőle egy fekete, kinyúlt pólót azt követően, hogy apámék elhajtottak a verandájáról, hogy ne abban a falatnyi ruhában randalírozzak a házban, annak ellenére, hogy idebent nem uralkodott farkasordító hideg. Néha-néha magamra kaptam egy-egy pulóverét is, amit széthordva találtam a háznak különböző pontjain, de láthatólag nem zavartatta magát miatta, különben biztosan tett volna néhány savanyú megjegyzést, ahogyan az jó szokásává vált ebben az eltelt hét napban.

Nem gondoltam volna, hogy itt ragadok – igazság szerint már az első pillanattól kezdve le akartam lépni, amint feltápászkodtunk a hisztérikus röhögőroham után, de nem engedett. Egyáltalán nem volt sem erőszakos, sem pedig tolakodó, logikus ész érvekkel támasztotta alá a döntését, én pedig szót fogadtam.

Ráadásul, hiába hagyta ott a CyberLife-ot és él a világ háta mögött remeteként, rengeteg mindenre megtanított az elmúlt napokban. Cserébe azért, ha megnézheti az... Alkatrészeimet.

- Nem is tudom – vágtam csípőre egyik kezemet, fejemet kissé oldalra billentve – Úgy döntöttem, itt fogok élni a nyakadon és megkeserítem a mindennapjaidat életed hátralevő részében.

- Meg bírnám szokni – felelte egyszerűen – Feltéve, ha az orrom betörése nem válik jó szokásoddá.

- Még megfontolom.

Csendben meredtem rá és néha valóban azt fontolgattam, hogy jól esne behúzni neki egyet. Nem tettem meg, még akkor sem, amikor olyan hangsúllyal és hangnemben beszélt, amitől felforrt az agyvizem, az orrát pedig továbbra is magasan hordta néhanapján, az sem lett volna elég, ha egymás után betöri neki valaki.

Általában egy másik helyiségbe szoktunk elvonulni kettesben, ahol mindössze egy piros matrac hever a szoba kellős közepén, annak sarkaiba pedig más eszközeit tologatja be, köztük monitorokat, másfajta gépezeteket. A matracon ücsörögtem törökülésben, míg Kamski előkészült – összekulcsolt ujjaimat ölembe ejtettem, érdeklődő tekintettel követtem minden mozdulatát, aztán elém térdelt.

- Feküdj a hátadra, kérlek! - utasított.

Eleinte minden egyes alkalommal zavarba jöttem attól, amit csinál, emellett pedig fokozatosan nőtt bennem a vágy aziránt, hogy arcon rúgjam, de ez a harmadik nap, amikor nyugodt a szívverésem, nem ficánkolok alatta, hanem elviselem az érintését.

Megtűrőm.

Csupasz lábaim egyikét gyengéden vette kezei közé, majd óvatos, lassú mozdulatokkal hol kinyújtotta, hol mellkasomig tolta térdemet. Ezt ismételgette határozatlan ideig, néha talán tovább is a megszokottnál, mikor túlzottan belemerültünk egy beszélgetésbe.

- Mindjárt felrobban a fejed, olyan erőteljesen gondolsz valamire – böktem felé állammal, gúnyos mosollyal ajkamon – Ki vele!

- Csak azon morfondíroztam, hogy miért büntetted magad még azzal is, hogy nem jártál el a rehabilitációs programjaidra. Ezek után pedig képes vagy elcsodálkozni azon, hogy a koordinációs képességeid felmondták a szolgálatot.

- Nem büntettem magam. Egyszerűen csak leléptem.

- Szereted kísérteni a saját sorsod, ahogy érzem – a kelleténél kissé erősebben nyújtotta vissza a lábam, mitől felszisszentem – És utána mi történt?