2038

027

 - Mégis mi a francot akarsz csinálni, Becca? Menthetetlen az egész helyzet! Hiába mész be asztalt borogatni, attól még Connor nem fog visszajönni! Ráadásul, ha a fél irodát Jeffrey szeme közé állítod, lehet, rosszabbul végzed, mint az a plasztik seggfej! És különben is... Állj már meg, a kurva istenit!

Valószínűleg egész Detroit Hank Anderson fülsértő ordibálástól zenghetett, amikor az utcán utánam loholva próbált a nyomomba érni, miközben én hajthatatlanul, felforrt agyvízzel indultam meg a rendőrség felé. Az utca végén álltam meg, vállam felett pillantottam le apámra, ahogy térdeire ereszkedve próbál minél több oxigént egyszerre a szervezetébe juttatni.

- Kiköpöm a tüdőmet, bassza meg!

- Mondtam, hogy nem kell velem jönnöd – pöfögtem megereszkedett vállakkal.

- Persze, aztán meg, ha lángokban áll majd az őrs, Jeffrey biztosan szitává lövi a seggem, miután téged gumiszobába dugott.

- Sajnálom, hogy nem tudok eltekinteni afelett az apró tény felett, hogy az egyetlen egy kibaszott esélyt vették el maguktól. És tőlünk is. Nem fogok tétlenül a tévé előtt ücsörögni, miközben sört iszok és pizzát zabálok, mert lehet addigra már... - nyelnem kellett egy nagyot, hogy leküzdhessem a torkomban kialakuló gombócot – Késő lesz.

- Legalább menjünk kocsival, mielőtt végig ráncigálnál a fél városon és menet közben, félúton szörnyet halnék.

Felvont szemöldökkel meredtem le rá, azonban nem ellenkeztem. Csendben hagytam, hogy összeszedje és kifújja magát, miközben derekát szorongatva lépegetett előttem az autó felé. Zsebeiben turkálva kereste elő a slusszkulcsot, megvártam, amíg kattan a zár, majd amikor megbizonyosodtam arról, hogy segítség nélkül is képes a volán mögé ülni, átsétáltam a jármű másik oldalához, hogy az anyósülésre vetve magam feltekerhessem a rádiót. Még a biztonsági övemet se kötöttem be, mindössze egyik térdemet az ülésre húztam, azon támasztottam meg könyökömet, ahogy az ablakon bámultam kifelé, szemlélve a mellettünk elsuhanó, összemosódó várost, míg másik lábam megállás nélkül fel-le járt.

Dübörögve üvöltött a metál idebent, szinte jobban rázta a kocsit, mint a kijavitatlan, kátyús utak a város szívébe vezető úton. Hank lentebb tekerte a hangerőt, minek köszönhetően szúrós, villámokat szóró tekintettel kaptam felé fejemet.

- A saját gondolataimat sem hallom! - förmedt rám, kék szemeit villogtatva felém.

- Igen, pont ez lenne a lényeg. Hogy ne basszon szét az ideg a gondolataim miatt! Kis híján a szétloccsantott agyaddal találtam szembe magam a verandánkon és még Jeffrey is belém veri az ideget a hülyeségeivel!

- Nem kellett volna ilyen állapotban rám találnod, ha nem léptél volna le minden szó nélkül otthonról – mormolta bajsza alatt, kissé ingerültebb hangnemben, mint amilyenben eredetileg kívánkozott kiejteni a szavait, azonban visszaszívhatatlan folyamat ment végbe, amitől kipirult az arcom. Mintha elpattant volna a fejemben egy ér.

- Oh, szóval most akarunk ezen veszekedni? Jól van, akkor veszekedjünk!

Hatalmasat vágtam az irattartóra, féltem, hirtelenjében szilánkosra töröm. Apám satuféket nyomva állt meg az út kellős közepén, ám az agyamra telepedő, vörös köd miatt először észre sem vettem hol állunk. Mindkét lábam rázkódott idegességemben, körömágyamat harapdálva próbáltam némi nyugalomra lelni, de amint Hank felém fordult, tudtam, hogy nem az elkövetkezendő percekben fogok rálelni a lelki békémre.

- Becca, nem úgy...

- De. Pontosan úgy gondoltad – közbe szóltam, mielőtt befejezhette volna. Vettem egy mély lélegzetet, amit hosszasan fújtam ki. Aztán még egyet. És még egyet – Úgy éreztem, menekülnöm kell. Két világ közé rekedve élek a mai napig és nem találok egérutat. Nincsen mentőövem. Aki pedig az lehetett volna, most őt is elvették tőlem.