2038

019

 Az éjszakázás ellenére kipihentnek éreztem magam reggeli ébredésem után, pedig nem töltöttünk el túl sok időt alvás szempontjából. Alig szunyókálhattunk pár órát munkaidőnk megkezdése előtt, ami apám irdatlan másnaposságán meg is mutatkozott, belőlem viszont áradt a kicsattanó energia, amit jelen esetben nem nézett túl jó szemmel.

Újságot olvasott a konyhaasztalnál ülve, kávéját morgolódva iszogatta, mialatt fel-felpillantgatott rám, míg elfogyasztottam ketchup-os rántottámat. Direkt nem viszonoztam pillantásait, magamban nevetgélve élveztem, ahogy zsörtölődik és hogy képtelen koncentrálni a cikkre, amit épp a kezében tart, s ennek tudatában mosogattam el tányéromat, kiürült bögréjét egyaránt.

- Mi az oka annak, amiért ma reggel ilyen... Izé vagy – dőlt hátra székével, fejét átemelve vállán, s az újságot letéve az asztalra annak szélében kapaszkodott meg.

- Először is, nem vagy már általános iskolás, hanem elmúltál ötven is, úgyhogy kérlek szépen, ne dülöngélj a székkel, különben betöröd a fejed! - löktem meg lábammal a háttámlát, hogy visszaborulhasson előre – Másodszor pedig, milyen izé vagyok? - néztem rá elmosolyodva egy tányért mosva el közben.

- Hát, tudod... Ilyen vidám vagy mi a fene – fintorodott el, mire csak jobban rám tört a nevetés – Mi a franc történt tegnap este, miután leléptem?

- Semmi érdekes. Beszélgettünk – vontam meg vállamat megtörölgetve kezeim, majd a pultra helyezett dobozból kilopva egy fánkot, visszaültem vele szembe és csipegetni kezdtem a jóleső édességből – Most mi az? Miért nézel rám úgy, mintha kivallatni készülnél?

- Lehet nem véletlenül – húzta fel szemöldökeit, kék szemeit villogtatva felém, ám azon nyomban nevetésben törtünk ki, mikor gyerekes módon megdobálgattam a tenyerembe hullott morzsákkal.

Megsimogatta fejemet, amikor betolta maga mögött a széket, majd a garázs felé biccentve jelezte, hogy indulásra készen áll. Furcsálltam, miért ő akar vezetni, de állítása szerint teljesen beszámítható állapotban van, bevett két fájdalomcsillapítót is, hogy enyhíthesse fejének hasogatását, úgyhogy nyugodt szívvel ültem be mellé előre.

Hangos zenehallgatással és torkunk szakadtából való énekléssel ütöttük el az időt az őrsig való megérkezésünkig, s talán a sokadik alkalommal ez volt az első, amit kettesben töltöttünk el mindenféle zavaró tényező nélkül. Nem várt minket törött ablaküveg, kifolyt whisky, sem egy tábort verő Connor a hálószobám ajtaja előtt, úgyhogy mindkettőnk számára ez egy örömteli kezdése volt a napnak.

Nagyokat nyújtózkodva szálltam ki és álltam meg a jármű mellett, türelmesen várva, hogy apám is összeszedelődzködjön, ezután együtt indultunk meg a bejárat felé, minek ajtaját kitárta előttem, majd azon betessékelve egészen az irodában heverő asztalunkig nevetgélve szeltük át a sorokat néhány furcsálló, megkérdőjelezendő, kissé rémült tekintetek társaságban.

- Van valami fura az arcodon, Hank! - szólalt fel a hátunk mögött ücsörgő kollégánk, ujjával sötét bőrét nyomkodva arcán.

- Mi? - nyúlt sajátjához apám megilletődve.

- A mosolyod, haver! Elképesztően bizarr.

- Baszd meg magad, Wilson! - emelte a levegőbe középső ujját, mire mindketten hangos nevetésben törtünk ki egészen addig, míg fejemet az üvegbejárat felé nem fordítottam, amin épp most lépett be android társunk, ki lassú léptekben haladt felénk. Apám is felfigyelt közeledő alakjára, puffogva vágta zsebre kezeit – Ennyit a jókedvről!

- Üdvözletem, hadnagy! - intett kézfejével édesapám felé, ki tarkóját vakargatva köszönt vissza, mielőtt lehuppant volna kényelmes székébe – Üdvözlöm, kisasszony! Örömmel tapasztalom, hogy ma mindkettejük számára vidáman telik a reggel.