2038

015

 Ősz haját vakargatta, amíg vissza nem ért járművünk mellé, míg mi háta mögött egymás mellett csendesen kullogtunk, orromhoz az összepiszkolt zsebkendőt szorongatva, Connor pedig maga elé meredve helyezte lábait a másik után. Zaklatottnak tűnt, némileg összezavarodottnak, míg én a fejemben kialakult nyomás és a Ralph által mért ütés miatt szédelegve tébolyogtam körülötte.

Apám összeszedetlen volt, tarkóját masszírozgatva nézett végig munkatársain, kik hasonló arckifejezéssel néztek vissza rá, nem tudván, mitévők legyenek, hisz az üldözöttünk sikeresen meglépett.

Bár egy belsőhang azt súgta jobb ez így, mikor Connor-ra pillantottam, tudtam, hogy semmi sincs ezzel kapcsolatban rendben. Roppant mód tépelődött magában, egy szót sem szólva, viszont az utóbbi időszakban kialakult, csomóként szorító érzések mellkasomban nem engedtek önállóan cselekedni – ezért is ültem be köszönés nélkül a kocsi anyósülésére, majd hajtottunk el a hadnaggyal ketten otthonunk felé száguldva, az esőben álldogáló, csalódott robotfiút otthagyva embertársaival.

A párkányon könyökölve bámészkodtam kifelé a mellettünk elmosódó város csillogó üvegépületeit figyelve, szabad kezemmel combomon dobolva ujjaimmal. Éreztem magamon apám fürkésző, aggasztó tekintetét, amikkel egy-egy piros lámpánál végig mért. A sebváltóval vacakolt, mikor fejét felém fordította, torkát köszörülve meg.

- Hogyhogy nem maradtál?

- Kellett volna? - kérdésére kérdéssel válaszoltam kissé nyomott, harapós hangulatban. A fejem még mindig irtózatosan fájt, mintha szét akarna hasadni.

- Hát... Fogadni merek, hogy ő még mindig odakint van – vonta meg vállait, ismét az utat tartva szem előtt.

- Tud vigyázni magára. Különben is, haragszok rá. Mind a kettőtökre elképesztően dühös vagyok!

- Nocsak, nocsak! Mivel tudott magára haragítani az a plasztik seggfej?

- Azzal, hogy folyamatosan feldühít téged. Bár ez adódhat abból is, hogy igen alacsony az ingerküszöböd, de pontosan tudja mennyire nem szereted, ha a közeledben lófrál és ennek tudatában ezt igazán tiszteletben tarthatná. Viszont neked sem kellene minden adandó alkalommal a torkának ugranod – szúrós szemekkel fordítottam felé tekintetemet, karjába erősen bökve bele, nyomatékosítva ezzel felé intézett szavaim – Így csak olyanok vagytok, mint két nagyra nőtt, óvodás Gavin.

- Hé, hé, hé! Vannak határok, lányom!

Hangosan csikordult meg a fék, mikor leparkoltunk a ház feljáróján a garázsajtó felnyílására várva, majd kényelmesen bepakolva helyére a kocsit, az ajtók csapódása visszhangot vert a téglafalak közt. A csomagtartóból előhalászott hátizsákomat vállamra csaptam, s épp nyitottam volna a házba vezető ajtót, amikor apám maga felé fordítva késztetett maradásra.

- Bocs a reggeliért, kölyök – nyögte ki habozás nélkül. Kissé meg is lepődtem, hogy nem harapófogóval kell belőle kicsikarni egy bocsánatkérést.

- Nem történt semmi – erőltettem arcomra egy alig észrevehető mosolyt orromat törölgetve, mielőtt egyedül hagytam a garázsban.

Sumot halkan köszöntöttem, mire keserves nyüszögés érkezett válaszul, amiért nem mentem rögtön oda hozzá megsimogatni hatalmas lepénylesőjét, azonban egy forró fürdő jelenleg sokkal jobban hívogatott, mint egy csaholó nyáltenger.

A nap további része zökkenőmentesen zajlott, nem hívtak vissza bennünket az őrsre – amúgy sem történt semmi említésre való, amit jelentésbe lehetne foglalni, azon kívül, hogy a deviáns és a magával vitt gyermek sikeresen megszöktek a helyszínről.