2038

025

 Teljes sötétségben ültünk egymás mellett, éppen a második szálamra igyekeztem rágyújtani, amikor Markus mellém telepedett, a fal mentén csúszva le a földre és az ujjaim közé zárt cigarettát figyelte, miként emelem azt ajkaimhoz. Nem zavarta sem a szag, sem az idebent keletkezett füst, csendben, türelmesen várta végig, amíg elnyomom a csikket és a semmibe hajítom.

Oldalra fordítottam fejem, úgy követtem kirajzolódott alakját – felhúzott térdekkel ült, kezeit összekulcsolta azoknak tetején, engem fürkésző szemei megcsillantak a kintről beszűrődő fényektől.

Épp szólásra nyitottam szám, azonban gyorsabbnak bizonyult nálam, ezzel belém fojtva a szót.

- Beszéltél Lucy-vel?

- Nem nevezném teljes értékű beszélgetésnek, de igen. Eléggé... Érdekes volt – köszörültem meg torkomat, miközben teljes testtel felé fordultam, lábaimat hanyagul fektetve oldalra – Viszont örülök, hogy itt vagy, mivel lenne mit megtárgyalnunk.

- Hallgatlak – felelte egyszerűen, tekintetét továbbra sem eresztve le.

Mély levegőt véve lassan fújtam ki azt tüdőmből, majd belekezdtem mondanivalómba. Valójában, fogalmam sem volt arról, honnan kezdjem, hová lyukadok ki vagy egyáltalán mi céllal osztok meg vele bármit is, de akarva-akaratlanul is dőltek belőlem a szavak. Kusza volt minden kiejtett mondat, ami elhagyta számat, néha nem volt se elejük, se végük, mégsem szakított félbe, hanem akár értett belőle bármit, akár egy kukkot sem, végighallgatott.

Talán annál az éjszakánál kezdtem el mesémet, ahol egy meghibásodott android vetette rám magát, miután a két szemem láttára törte ki az öcsém nyakát. Jól tudtam, hogy ez az eset volt az, ami az egész életemre rányomta a bélyegét. Végig kísértette a gyerekkorom, ezen felül mai napig úgy él bennem az emlék, mint egy kisgyerekben az ágy alatt meghúzódó szörnyeteg.

Meséltem neki arról, mi történt a Connor-ral való, első közös küldetésünk folyamán, mikor ez a véget nem érő rémálom ismét felütötte a fejét, majd hasonló szituációba keveredve egy kórház falai közt kötöttem ki. Beszámoltam neki arról, hányszor húztuk ki egymást a bajból társammal, milyen keserédes, megmagyarázhatatlan kapcsolat alakult ki köztünk, végül rátértem arra, amiből fakadóan itt kötöttem ki.

Elakadó lélegzettel, összeszűkülő tüdővel idéztem fel magam előtt az égő ház képét, az őrült pasas tekintetét, azt, miként zúdul rám a mennyezet. Azóta is hallom a pattogó tűz zaját füleimben, érzem a bőrömbe vájódó szálkákat a deszkákról, a nyaldosó lángok csapkodásait arcom felületén.

Végezetül a műtétemmel zártam le a beszélgetést. Könnyek mardosták szemeimet belülről, ám képtelenek voltak utat törni maguknak, mindössze kínzóan homályosították el és mosták össze az elém terülő teret.

- Azt kívántam, bárcsak ne mentett volna ki abból az égő házból – komor, szúrós pillantásokkal illettem a mellettem ülőt, ki továbbra is állta törhetetlen tekintetem – Szörnyeteget teremtettek azzal, hogy egy android kezei alá bíztak a műtét során. Még csak választási lehetőségem sem volt – szavaimban düh gyúlt. Mérget éreztem, megvetést, haragot a robotok irányába – Ennek sosem kellett volna megtörténnie.

- Te nem gyűlölsz bennünket, Becca – megtörte hallgatását, mire felkaptam fejemet, pupilláim összeszűkültek hangja hallatán, kezem ökölbe szorult szavai hatására – Szimplán félsz. Rettegsz a legtöbbünktől, kivéve tőle. Ahogyan mi is félünk tőletek, emberektől.

- Féltek? - kérdeztem elhalkulva.

Emlékek tömkelege tört gátat emlékeim leláncolt kapuján – először a padlásról előkerített android úszott be lelki szemeim elé, ahogy hangja meg-megremeg a kihallgatószobában, miközben Connor apró lépéseket téve húzza ki belőle a kellő információkat; láttam magam előtt a menekülő fiút, majd az engem magával rántó, félelemtől reszkető testét; a halálos autópályán átkelő lányt, mikor védelmezően szorította magához a kislány kezét; az Eden Clubban életükért küzdő szerelmespárt. Végül Cody szanaszét cibált testét.