2038

023

 Hank kitessékelte az androidfiút, tengerkék szemeiben visszafojtott könnyek alkottak elapadt patakot, míg résnyire préselve azokat állával a kijárat felé biccentett. Connor értetlenül pillantott vissza válla felett, ügyetlenkedő alakomat figyelve, miként próbálok ismét kikelni az ágyból, két lábra helyezkedni, azonban ugyanúgy a padlón találtam magam, elfojtott nyögést hallatva magamból.

Láttam, ahogy teljes testtel visszafordul, mégsem lépte át a küszöböt, hanem egy halk sóhajtást préselve ki összezárt ajkai közül hagyta el a kórházat. Fejemet megrázva nyomtam el magamban az érzést, miszerint utána futnék, ha tehetném. Többé nem kell úgy tennem, mintha érdekelne.

Szörnyeteget teremtettek belőlem. Két világ között leledzve kell élnem az életem ettől a pillanattól kezdve, az érzés pedig mérgezően mardosta bensőmet. Felfoghatatlannak és elfogadhatatlannak éltem meg, hogy többé nem a saját lábaimat helyezem a talajra, mazochistákat megszégyenítő módon kezdtem hiányolni a bal vállamba nyilalló fájdalmat, ami megszűnt létezni, s az egyetlen emberi, ami a jelenlegi helyzetben maradt belőlem az az arcom egyik felén lecsordogáló, sós könnyeim voltak.

Apám segített vissza az ágyra, most viszont nem eresztettem el, kezét erősen szorítottam ujjaim között, miközben minden porcikám rázkódott a végbemenő stressztől. De ami ezek után várt rám, az volt az igazi pokol.

Nem számoltam a kórházban eltöltött napjaim, heteim, hónapjaim, mert igazából többé nem tartottam fontosnak azt, miképp töltöm el a napjaim. Semmi másra nem vágytam, csak arra a körbe ölelő sötétségre, amit az égő házban élhettem át. Nem találtam és nem is kerestem értelmet semmiben és senkiben. Az egyetlen személy, aki fényt vitt a mindennapjaimba réges-rég kisétált azon a hófehér ajtón, többé pedig nem kell visszatérjen.

Soha többé nem fogok tudni úgy tekinteni rá, mintha egy lenne közölünk. Jobb lett volna, ha mindketten a saját világunkban élünk tovább anélkül, hogy kereszteznénk egymás útját. Most azonban két világ peremén ülök egy magam, teljes értékű magányban. Lesújtó, sajnálkozó pillantások követnek a folyosókon, miközben apám segítségével gurulok ki tolókocsimmal az épületből, magam mögött hagyva ezt a rengeteg, lemoshatatlan mocskot, amivel idebent gazdagodhattam.

Bár folyamatos rehabilitáción vettem és veszek részt, valahogy képtelen vagyok megbarátkozni az új lábaimmal, egy métert is alig vagyok képes bukdácsolás nélkül megtenni, így elérhetetlen célként lebeg lelki szemeim előtt a munkába való visszatérés. Olyan, mintha minden apró, szilánkos darabokra hullana körülöttem egyetlen egy szempillantás alatt.

Mindkettőnk számára megterhelő időszaknak ígérkezett az otthon töltött idő, amíg ez el nem fajult odáig, hogy többé édesapám sem merte kitenni a lábát a lakásból, aminek köze sem volt ahhoz, hogy a lányából egy hibridet csináltak a műtőasztalon – ugyanakkora odaadással és szeretettel szólt vagy ért hozzám, ahogy ezek előtt. A legnagyobb problémát a felszínt kapargató,öngyilkos hajlamaim jelentették.

Végül is, melyik szülő fogadná nagy örömmel azt, ha a lányát a konyhakövön fetrengve találná meg munkából hazatérése után, miközben az nagy hévvel igyekezné tőből levágnia a saját karját vagy lábait.

Sumo minden alkalommal hangos nyüszítéssel jelezte nemtetszését, ám kutyaként aligha tehetett bármit abban, hogy megakadályozzon. Ezek után pedig apám sem járt be az őrsre, kizárólag ritka esetekben hívatták be.

A mai nap is különleges alkalom volt. Nehezen ugyan, de magamra hagyott a kiüresedett házban, ahová többé nem tette be a lábát váratlan vendég. A nappaliban aludtam, innen volt a legegyszerűbb elérni bármit is a konyhától kezdve a mosdóig bezárólag. Mégsem akartam itt lenni. Nem kívántam a reggeli kávét, sem a mellé elkészített tojást baconnel. Nem voltam kíváncsi a tévében bemondott hírekre és az összes többi bugyuta csatornán adott műsorra sem. El akartam tűnni.