2038

005

Tudtam, hogy tudja, hogy tudom. Remekül hazudott, én pedig kiválóan rejtettem el érzéseim, amik ezekben a percekben ellepték mellkasom.
Connor érdeklődése valós volt irányomba, azonban nem az érdekelte, amire rákérdezett, hanem sokkal inkább a válasz, amit adni fogok. Tesztelte az őszinteségem azért cserébe, hogy ő hazudhasson.
Szükségtelen volt elárulnom, ki van a képen, hiszen réges-rég tudta - egyetlen egy aprócska molekula elég neki arra, hogy bárkiből vagy bármiből információt nyerjen. Ezért sem volt szükség a bemutatkozásra az első találkozásunk alkalmával, hiszen amint feltérképezte az arcom, mindent megtudhatott, ami akkor szükségesnek tűnt.
Éppen ezért elég volt ez az egy keretbe foglalt kép, hogy megtudja, ki ő, no meg persze azt is, hogy már rég nincs köztünk.
Connor felém fordult, szólásra nyitotta száját, de most én bizonyultam gyorsabbnak.
- Nem - vágtam azonnal szavába. Tudtam, mit szeretne - Még nem.
Kiviharzottam szobámból gyorsan szedve lefelé a lépcsőfokokat, megnézve édesapám milyen állapotban lehet most, hogy magára hagytuk egy bő félórára.
A konyhapultnak támaszkodva várt, óráján kopogtatva ujjait, majd mikor meglátott, orrát felhúzva horkantott egyet.
- Mi bajod? - léptem elé félig felhúzott szemöldökkel nézve fel rá, őszülő hajába túrva, ujjaimmal kifésülgetve, hogy ezzel is jobban rendbe szedjem a másnapos fejét.
- Nagyon jól tudod, mi a problémám.
- Nem. Sajnos fogalmam sincs - sóhajtottam szarkasztikusan - Indulhatunk?
- Hogyne. De ő nem jöhet velünk - mutatott rá a hátam mögött toporgó androidra.
- Pedig nincs más választásod, mint őt is elfuvarozni az őrse. És jelenleg egyetlen egy nyomós indokod sincs arra, hogy tíz másodpercen belül káromkodva kikelj magadból! - intettem csendre farzsebemnél matatva közben - Először is, nem foglak megbüntetni ittas vezetésért. Másodszor pedig - rántottam elő fegyverét, amit meglebegtettem párszor orra előtt - Ez itt.
- Honnan szerezted? - kapott fegyvere után, de pördülve egyet távolabb ugrottam tőle, kihasználva fáradékonyságát - Becca, add vissza! Most!
- Ez nálam marad addig, amíg nem leszel hajlandó leülni velem beszélni. Érthető vagyok? Most pedig nyomás a volán mögé - néztem rá dühösen villogó szemekkel, miközben tenyerébe dobtam a slusszkulcsot - Gyerünk!
Morogva indult meg a ház előtt parkoló autó felé, míg Connor ledöbbenve nézett rám, ám csak vállat vonva hessegettem ki a házból meg sem állítva a hátsó ülések egyikéig. Apám mellé bepattanva kötöttem be magam az anyósülésen, amíg ő a visszapillantó tükröt állítgatta, de amint meglátta benne Connor mogyoróbarna szempárját, fintorogni kezdett. Combjára csapva jeleztem, hogy nem a finnyáskodásnak jött el az ideje, hanem a motor beindításának, így feljajdulva ugyan, de végül sikeresen elindultunk otthonról a közös munkahelyünk felé.
- Mi az a fontos ügy, ami miatt felkerested a hadnagyot, Connor? - oldalról lestem rá, majd amint meghallotta kérdésem először felém, majd apámhoz fordult kissé előrébb hajolva a kocsiban.
- Igen, Connor. Mi volt az a szörnyen fontos ügy, ami miatt be kellett törnöd a házamba?
- Engedelmével, hadnagy, technikailag nem törtem be, hiszen be sem zárt.
Felnevettem, viszont apám továbbra is csak duzzogni volt képes. Ettől függetlenül hüvelykujjam felmutatásával közöltem Connorral mennyire tetszett megszólalása.
- Ma reggel kaptam a beérkező hírt, miszerint egy nemrég felbukkanó deviáns eltűnt egy középkorú hölgy kislányával. Azóta sem találták meg egyikőjüket sem.
- Veletek robotokkal csak a gond van - húzta be a kéziféket, miután sikeresen leparkolt a rendőrség előtt.
- Sajnálom, ha fejfájást okozok Önnek, hadnagy, de én azért vagyok, hogy előrébb segíthessem a nyomozásukat.
- Elakarjátok vállalni az ügyet? - nézett végig rajtunk apám kíváncsiskodva.
- Igen - vágtuk rá egyszerre, majd meglepettségünkben egymásra nézve mosolyodtunk el.
- Mikor hangolódtatok rá ennyire a másikra?
- A kocsidban való kínvallatásunk helyett nem jelenésed lenne Jeffrey irodájában?
- Kicseszettül pimasz vagy reggel óta, Becca Anderson.
- Tudom - vigyorogtam, amíg ő kikötötte magát, majd az ajtó becsapódása előtt intettem neki - Szeretlek.
Válaszul csak a középső ujját kaphattam meg, mégis tudtam, hogy magában mosolyog, mindössze nehezére esett az, hogy Connor jelenlétében a mogorvaságon kívül más érzelmet is kimutasson.
- Miért nem együtt mentünk be az édesapjával, kisasszony?
- Nem akartam plusz problémát varrni a nyakába azzal, ha mindhárman együtt jelenünk meg.
- Elnézését kérem, kisasszony, de nem értem a problémát.
Derekamat kicsavarva fordultam hátra, hogy szemébe nézhessek. Csuklómat szorongattam, miközben gondolataim szüntelenül cikáztak elmémben gyomromat felkavarva.
- Tudod, ő egy nagyon érzékeny ember. Nem mutatja ki a világ felé. Még engem sem tisztel meg vele és ebből fakadóan érdekli mit gondolnak róla a munkatársai. Ha egy picit jobban megfigyeli az ember rögtön rájöhet, hogy a zsémbes vénember álcája mögött egy ölelgetni való, nagyra nőtt óvodás bujkál.
- Az édesapja egy remek ember, Miss Anderson - helyezte vállamra kezét - Ahogyan maga is.
- Kösz, Connor - mosolyodtam el szavai hallatán - De meg kell ígérned, hogy erről egy szót sem ejtesz sem neki, sem másnak. Ami ebben a kocsiban elhangzott, az itt is marad.
- Rendben, Miss Anderson. Ahogy óhajtja. Ön is szeretné, ha külön-külön lépnénk be az irodába?
- Viccelsz? - kacagtam - A vén rókával ellentétben engem nem érdekel mit gondol rólam egy csapat vadkan.
Ezzel a lendülettel téptem fel az ajtót, majd kilépve a hűvös, őszi délelőttbe kicsit beleborzongtam az engem körülvevő környezetbe. Connor komótosan csukta be maga mögött az ajtót, aztán egymásra bólintva indultunk meg a bejárat felé. Újra kinyitotta nekem az ajtót, én pedig egy halvány mosollyal köszöntem meg tettét. Ahogy átléptük az iroda küszöbét minden szempárt ránk szegeződött, azután sem eresztve bennünket, miután elfoglaltuk helyünket asztalunknál.
Apám azóta is Jeffrey irodájában ült, s ahogy láttam, nem éppen volt nyugodt és rózsás a helyzet odabenn. Azonban mit is tehetnék? Azon kívül, hogy összekapartuk a padlóról egy öngyilkossági kísérlet után, többet nemigazán tehet egy ilyen szituációban az ember lánya.
Nyugtalanított a tudat, ezúttal milyen büntetést szabnak ki számára, ha nem elbocsájtják, megunva a rengeteg, piszkos kis húzását.
Ám úgy tettünk, mintha a beérkezett ügy aktájával foglalkoznánk, de mindannyian néha-néha odasandítottunk az irányába, mi fog kisülni az órákig tartó diszkurzusuk után. Bár jelenleg ott tartott a tűréshatárom, hogy az apám mellett lévő üres székben fogok ücsörögni öt percen belül, ha nem hagyják abba munkatársaim a hátam mögött való sutyorgást.
Egy levélbontót szorongattam tenyeremben egészen addig, míg gurulós székemmel komfortosan meg nem fordultam és a négy jómadár közé nem hajítottam az asztaluk közepébe állítva.
- Elment az eszed?! El is találhatott volna!
- Ha nem fejezed be a csiripelést, el is fog.
Eleresztve feléjük egy gyilkos mosolyt, visszarúgtam magam asztalom irányába, ám amint megláttam, hogy a hadnagy és Jeffrey is a fejét rázva néz le rám az irodából, tudtam, hogy bajba kerültem. Nem fognak patáliát csapni, hiszen idáig látszódik mindkettejük vigyorgása, de az átlátszó dorgálás nem maradhat el. Mintha csak két apám lenne.
- Szép dobás volt. Ha tizenöt fokkal arrébb billentette volna, az úr kezébe állította volna a levélbontót.
- Tudom - kuncogtam.
- Ez azt jelenti, hogy a kisasszony nagyon jól céloz?
- Tűpontosan. A nyomozások átlátásában nem jeleskedem kimondottan, de ha kell, az iroda végéből is a kézfejébe állítok bármit - vontam vállat, mintha ez semmiség lenne - Hallod ezt?
- Nem hallok semmit.
- Pontosan. Végre nem duruzsolnak. Félnek, hogy legközelebb talán egy ceruzát kapnak a fenekükbe.
- Úgy érzem, nem ez az első alkalma a kisasszonynak, hogy közveszélyes tárgyakat dobál a munkatársaira.
- Meglehet - egyik szememmel kacsintottam rá, majd magunk közé tolva az aktát közösen olvastuk át azt.
Addigra már a hadnagy is visszatért társaságunkba, így közösen átbeszéltük, mivel kellene megkezdenünk a nyomozásunkat, majd hol kellene keresnünk legelőször a kislányt.
Az időnk türelmünkkel együtt vészesen fogyatkozni látszott, azonban mégis volt valami, ami különösképp sikeresen lenyugtatta a bennem tomboló kételyeket, az pedig nem volt más, mint a mellettem folyamatosan beszélő android.