2038

038

 Beköszöntött a tavasz Detroit városában – madarak örömteli csiripelése töltötte meg a hajnali esőzéstől nedves utcákat, a fák zöldellő lombokat növesztettek, a reggeli, friss szellő virágpor illatát és rózsaszín szirmokat sodort tova olyan területekre is, ahová azelőtt csak a sötétség meg a gyárakból kipöfögött füstgomolyagok költöztek be.

Minden változásnak indult az évszakok váltakozásával kezdve, egészen az emberekig. A város egyes részeit újjáépítették, máshol befejezték a munkálatokat, ettől függetlenül semmi sem lesz már olyan, mint a lázadások előtt. Az androidok létrejötte előtt. De maga a tudat elkezdett beivódni mindenkinek az elméjébe, kezdtek megbékélni azzal, hogy ez az új, ismeretlen létforma nem feltétlen jelent fenyegetést, hanem egy új fejezet kezdetét. Mindössze meg kellett tanulnia mindenkinek nyitnia a másik felé. Meg kellett tanulniuk hallgatni, megérteni, odafigyelni.

Markus, három barátjával az élen kezdte felépíteni azt, amire régóta vágytak. A mézszín bőrű férfi nap, mint nap megbeszéléseken vett részt, az összes emberének biztosította azt, amitől jobban érezhették magukat – biokomponenseket, kék vért, lakhatást, munkát. Természetesen, most már teljes mértékben törvényes és legális úton. Nem kellett többé rejtőzködniük, mocskos, de annál izgalmasabb küldetésekre járniuk, hogy karmaik közé kaparinthassanak akármit. Nem volt szükség lopásra, sem csalásra.

Josh vált a férfi jobbkezévé. North pedig a másikká.

Josh-ra rámerte bízni az androidok igazgatását, ő volt a higgadtság és a logikus gondolkodás mintaképe, akit büszkén cipelt magával, ha egy igazán komoly elbeszélgetésre került sor akár riporterekkel, nagyobb híradó csatornákkal, vagy akár magával az elnök asszonnyal.

North pedig azokon segített – legyen akár robot, akár ember –, akiknek valamilyen szörnyűségen kellett átesniük a múltban. Irányt mutatott nekik, tanácsokat osztogatott, életet lehelt beléjük. Miután ő maga is belátta, hogy az agressziójának sosem lesz irányt mutató elve, soha nem fog megérlelődni a régóta dédelgetett álmainak gyümölcse, a sikeres ellenállás után úgy érezte, kinyílt a lelkében valami. Egy aprócska bimbó, ami az idő múlásával rügyezni kezdett, később virágba borult, ennek köszönhetően elkezdhetett kibontakozni a sajátos módján.

Simon egy örök seb maradt mindegyikőjük életében, egy pótolhatatlan veszteség, viszont Markus az idők végezetéig emlékezni fog rá, hiszen az ő szíve lüktet testében. A mellkasában járó ketyegő emlékezteti mindennap arra a férfit, hogy Simon áldozathozatala juttatta el őket a csúcsra.

Nélküle sohasem jöhetett volna létre az, amiben jelenleg élnek.

Lassan, de biztosan építkezett újra az egész város az őt ért károkból, pusztításból a benne élő emberekkel és robotokkal együtt. Mindenkinek volt egy betöltendő szerepe, egy kezelgetni való sebe, viszont együttes erővel bármin át tudtak lendülni. Együtt.

Persze, semmi sem volt tökéletes, ebből fakadóan a város sem. Egyes félreeső részein ugyanúgy folytak lázadások, ellenszegülések, emellett a vörös jég őrület is újra felütötte a fejét. Folyton akadt valami, ami újabb problémát generálhatott. Az élet mégis folyt tovább, kicsit egy másabb tempóban, mint a megszokott.

Az őrs azonban kicsit más volt. Igazság szerint, teljesen más. Jeffrey ki sem látszott az íróasztalán heverő papírrengetegből, annyi munka szakadt a nyakába. Gavin RK900-as androidjából végül bébicsősz lett, hiszen a tolószékben nyomorgó gazdáját kellett a nap huszonnégy órájában ide-oda tologatnia. Reed nyomozó sorsa a lefokozás lett – nem bocsájtották el érthetetlen okokból kifolyólag, így az irattárba száműzték, ahol feleannyi dolga sem akadt, mint előző munkájából adódóan, viszont soha többé nem adatott meg neki az a lehetőség, hogy bármilyen ügy kapcsán nyomozhasson. Talán ez volt számára a legnagyobb büntetés – míg ő papírokat rendezget egy dossziéban a kerekesszékében szenvedve, addig végig nézheti a munkatársait, miként végzik el a számukra kijelölt feladatokat.