2038

007

Vakító, fehér falak vettek körbe, mikor magamhoz tértem. Nem tudom mikor és hogyan kerültem ide, ahol most fekszem, elmémben gondolatok hada vívott háborút egymással koponyám falát szétrepesztve. Szememet erős fény bántotta, vállamba sajgó fájdalom nyilallt, miközben testem mozdulatlanul feküdt egy igencsak kemény, kényelmetlen ágyon.

Homályos emlékek kúsztak be lelki szemeim elé a felhőkarcolón történt eseményekről - a meghibásodott androidról, a kislányról, annak édesanyjáról. Róla.

Megmozgatva ujjaim olyan érzésem támadt, mintha ott lenne a ravasz. Mintha még mindig szorongatnám a fegyvert, pedig az egyetlen dolog, ami ujjaim közé szorult az az engem takaró lepedő volt.

Fejemet igazgatva, nyakamat átmozgatva néztem fel megpillantva apámat, ki békésen, hortyogva aludt egy széken karba tett kezekkel, hátát a falnak döntve. Barna kabátját lazán terítette magára, akárcsak egy pokrócot, inge gyűrötten állt rajta félig kilógva nadrágjából. Nyakkendője félrecsúszott, haja nedvesen tapadt homlokára és tarkójára egyaránt. Ekkor villant be elém a kép, ahogy nevemet ordítva száll ki a liftből, felénk rohanva mindent felborítva maga körül, majd Connort arrébb lökve térdel le elém, ám továbbra sem hagytam abba a fegyver kattogtatását, amit immáron saját mellkasomhoz szorítva tartottam.

Rohamom volt.

Akármekkora erőfeszítéseket tett képtelen volt kicsavarni kezeim közül a pisztolyt és hiába ismételgette nevemet, minden egyes alkalommal más hangsúllyal ejtve ki azt, sehogy sem reagáltam. Képtelen voltam rá. Úgy éreztem, nem vagyok ura a saját tudatomnak azokban a percekben.

Ezek után kúszott a hadnagyhoz közelebb az android, megkérdezve, segíthet-e. Bár azt akarta, hogy eltűnjön a közelemből, s minden feltett kérdésére nemleges válasz érkezett, ellent mondva a hadnagy parancsának megérintette össze-összekoccantó térdeimet.

- Becca – suttogta nevemet közelebb hajolva hozzám, ujjait kézfejemre fonva.

Ez volt az első olyan momentum, ahol csak egy kósza pillanatra ugyan, de észhez tértem. Rémülten néztem fel rá, tengerkék színű szemeimet zaklatottan villogtatva felé, hangosan fújtatva, számon keresztül szívva be, majd fújva ki a fulladt levegőt.

Connor hideg érintése vitt rá arra, hogy végül enyhítsek szorításomon, minek hála a pisztoly némán hullt le a vértől mocskos padlószőnyegre. Dzsekijével takarta el szemem elől a világot, hogy véletlenül se láthassam meg az agyonlőtt Danielt, aki azóta is ugyanott térdelt, ahol percekkel ezelőtt fojtogatott kis híján halálra.

Megállás nélkül rohamozták meg az épületet, miközben először az engem védelmező android, később pedig apám is csatlakozva hozzá utasítgatta a körülöttünk ügyködő rendőröket. Wilson hangja csendült fel valahol a távolban Connort szidva, azonban édesapám olyan erélyesen szólt rá, hogy azok után még csak a közelünkbe sem merészelt jönni.

Eltakarították a lelőtt testet mellőlünk, a kislány biztonságba helyezése a hadnagyra hárult, mégsem tűnt úgy, mintha a továbbiakban bánná, ha az éjszaka hátralevő részében Connor gondoskodna rólam, tehát felkelve mellőlünk recsegő térdeire panaszkodva, összekaparta az agyrázkódást elszenvedő Emmát.

Csak azután ért és szólt hozzám újra, mikor már réges-rég kiürült a legfelső emelet. Nem akarta, hogy bárki mással kontaktusba kerüljek, el akarta kerülni, hogy akármilyen sokkoló látvánnyal szembe találjam magam – még arra is ügyelt volna, hogy ne láthassam meg a meglőtt oldalát, de a kék vér által összemocskolt felsőtestét nehéz volt bárhová is elrejtenie. Ez volt az egyetlen dolog, ami abban a helyzetben a legkevésbé zavart.